Semmi

Ásom a kukoricát kifelé, szerencsére apró, vékonka, alig a gyökere, mert a föld száraz, errefelé rég hullott eső. Csönd van, de nem úgy: a jobbraszomszéd vett egy birkát fűnyíró helyett, a hátsó-szélső telektulajdonos lovakat tart, balra libáznak, eggyel odébb tyúkok, kacsák, és a kutya is beszökött a kertbe a macskát abajgatni, amúgy nem bántja, de melyik cica szereti, ha ebek nyalogatják, a távolban fát aprítanak. A birka morcos, mert nem foglalkozom vele, teherautó-gumi hever a bokor mellett, azt taszajgatja sértődötten bégetve a kerítésnek, hogy ügyeljek már rá is, ne csak a kukoricát hányjam halomba; termetes jószág, elmenne egészséges kosnak. A kutya már elöl csahol, mert valami mozgást észlelt, a macska az újra szabadság mámorában a porban hempereg. Még egy sor, megtámaszkodom az ásón pihenni, nem kell sietnem, mára ennyi a tennivaló.

Odafent lassan úsznak a felhők, esőt ugyan nem ígérnek, de a cirádás szélük már szürkül, hogy talán egy-két nap, és megérkezik a felfrissülés. Óra múltán végzek, még elrendezgetem a kupacokat, aztán a tornácon kibontok egy sört, másként esik jól az első korty, cigarettát kotrok, mélyre szívom a füstöt, kezem a kutya fején, mert nem tágít, amióta úgy határozott, hogy én vagyok a falkavezér, ha moccanok, ő is, ha indulok, velem tart, hogy őrizzen. A vörös begyű kismadár már megszokott itt, úgy ugrabugrál a lépcsőn fel-le, mintha itt sem volnék. Igaza van, itt sem vagyok, most épp sehol sem, úgy értem, hogy ebben a pillanatban még csak nem is gondolkodom, kár, hogy tovaszáll, már a pillanat, nem a madár, amint azon kezd járni az agyam, hogy több ilyen semmi minutum kellene.