Véletlennek ható események sokheti kulminációja kellett hozzá, hogy ne érjek oda a Ménesi Borbárba Szentesi József borkóstolójára (újabb időkben persze más mértékkel mérjük a balsorsot, mint az enyém). Pedig épp a napokban – egészen más okból – forgattam a Borbarát 2010. őszi számát, amelyben Alkonyi László az akkor még csak invokált hősköltemény első énekeit mondatta tollba a „nadapi borrégész”-szel. Aztán meg a régi fajták is egyre jobban izgatnak mostanság: Málik Zoltán bakatorja, Balla Géza fekete leánykája, magyarádi fehérje, Lantos Szabolcs kövidinkája, Andrási László fehér gohérja, sárfehérje – Szentesitől meg a fekete muskotály nem hagy nyugodni egy ideje (szavam ne felejtsem, csak süvegelni tudom a gesztust, hogy Balla Gézának és Szentesi Józsefnek külön rovatot kerítenek a borlapon).
A már emlegetett sorskulmináció okán Szentesi József nélkül kellett Szentesi-borokat kóstolnom, éppen egy héttel látogatása után, és talán jobb is így. Meg úgy, hogy a borbár tulaja, Roland és sommelier-je, Patrik sem volt bent, így a palackokat szorgosan bontogató két hölgy, Borcsa és Nóri gátlástalanul őszinte s így végtelenül izgalmas impressziói szegélyezik a kortyokat. Hálás vagyok nekik – ahogy talán ők is nekem, hogy a kettővel mellettem ülő és kettővel előttem tartó kollégával szemben nem előadok, csak figyelek.
Sajátságos sorban botorkálok a tételek között, fekete muskotály, laska (kétféle is), csóka, tihanyi kék, zengő is járt már a poharamban, mire valahonnan előkerül a vörös dinka. És üres. Ablaktalan, levegőtlen ház, szellőzetlen pince. Nem értem. „Kár, hogy a vörös dinka hazánkban nem tenyésztetik nagyobb mértékben, mert nem egy nemesfajt háttérbe szorítana zamatos természetével” – írja pedig róla Las-Torres János (1811–1899) szőlősgazda, honvéd százados a Borászati Lapok 1876. évi 1. számában. Felemlíti még néhány most holtágra vivő termesztési furasága mellett, hogy német nyelvterületen Fleischfarbige, azaz hússzínű a neve, de páratlan zamata miatt Muskatellernek, azaz muskotályosnak és Gewürtztraubénak, fűszerszőlőnek is hívják. Ezt…?
Gyorsan bekapok egy pogácsát, hogy a bazári zengő (ez is helyben csent bonmot-m) utolsó csiklandós emlékmorzsáját is lesmirglizzem a nyelvemről, hátha. Hátralépek – és meghallom Petőfit. „Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, / annál többet, annál szebbet mondasz.”
Nagy víz partján, ég tomporát nyaldosó délibáb előtt botorság cipőorrot bámulni. A vörös dinkához türelem kell, nem mohó kalandvágy. Hamar elhittem, poros régészlelet, nádtetős pincemúzeum ez a bor. Kipipálandó műtárgy az ókori tárlaton. Holott tele van lassú folyású élettel, az öröktől és örökkön létezők komótos méltóságával. Nagyapám liturgikus lomhasága jut eszembe, és kölykös-izgága lobbanásaim, ahogy a bélyeget helyére csúsztató kézfeje végigsúrolja az albumlapot, és egy már felesleges, semmit sem tevő mozdulat rendezi el körülötte a levegő atomjait is.
Az istenevés és -ivás áhítata után a korporálét élére hajtogató fiatal plébános szertartásba öregedő ujjai. A „már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen” élménye. És hogy az üresség az együgyű ember impressziója a mindenről. Ezt már ma gondolom, meg egy hete kedden gondoltam, amikor újra és újra nekiültem, nekiülök a bornak, Szentesi József vörös dinkájának, hogy beszélgessünk, hogy tanítson. (Az epikus időből a drámai térbe zuhanás katarzisát a lassan sarjadó élmény mellett – prózai kitérő, vox vulgaris – az is okozhatta, hogy a vákuumpumpa, megítélésem szerint, csak lélegeztető gép, nem életelixír a bornak.) Mert lehet itt beszélni az üvegballonos érlelés technológiai truvájáról (nem néztem utána, de egynémely részletből mégis üvegballont tételezek), lehet kiszimatolni-kinyammogni egrest, érett, húsos birskörtét, évgyűrűsen rétegzett, széles vállú savakat, komlót (ismét a ménesis hölgyeket dicséri az eszméltetés: kézműves sör!!) – nem ez a lényeg. Hanem az idő, amire megtanít, amibe visszahelyez.
Azt olvastam Haas Ferencnél, Las-Torres Jánosnál, Greger Miksánál (múlt-múlt századi borosgazda mind), hogy a vörös dinka könnyen felragyásodik, veszteséggel kötődik, nőivarúként a szomszédját is gonddal kell megválasztani (a Kertészeti Egyetem lapja 1898-ik évi kiadványában oportót, ezerjót vagy mézesfehért javasol). De talán a fajta is gyakorolt némi önkritikát, mert Szentesi József csak a fejét csóválja, amikor ráolvasom a dinka minden bűneit, ő bizony egyikkel sem birkózott ez idáig – sőt, új idők új szelei: csak nőivarú társakat telepít környékére. Nincs időm sokat kérdezni, így azt sem, készített-e, tervez-e készíteni héjon bugyborgó, silleres bort belőle, próbálta-e bakon nevelni, vagy a szálvesszőben bízik egyedül, estére jár már, s nekem még innom kell, írnom kell – mit kell, lehet, de épp ezért kell is. A Jóisten kegyesen bánik a kitartó borfilológussal. S ha valakit untattam, az ezután se igyon vörös dinkát.
Olvasna még N. Fejérváry Gergő Ásó, kapa, uzsonnabor sorozatából? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/29. számában jelent meg július 15-én.
