Olyan év valószínűleg nem volt a 20. század második felében, amikor egyáltalán ne lett volna március 15-i megemlékezés – legalább a politikai szereplők biztosan koszorúztak ezen a napon, még akkor is, amikor a második világháború végén romokban állt Budapest, és persze a szocializmus évtizedei alatt is – mondja Ungváry Krisztián. Az időnként tömegessé is váló alternatív megemlékezések, amelyeket a történész kutatott is, a tűrt, de sokszor inkább a tiltott kategóriába tartoztak a Kádár-korban: a legkeményebb retorziók a pártállam részéről a hetvenes évek elején érték az emlékezőket, akiknek március 15-e a rendszerrel való szembenállás kifejezésére és burkoltan az október 23-ra való emlékezésre adott alkalmat.
– Nehezen tudom elképzelni, hogy lett volna olyan március 15-e, amikor nem volt legalább koszorúzás. Ez még a legviharosabb években sem maradt el. 1944-ben például biztosan volt március 15-i megemlékezés, akkor ráadásul különös jelentőséget is adott az ünneplésnek függetlenség hangsúlyozása, hiszen négy nappal a német megszállás előtt járunk. 1945 március 15-én szintén tartottak megemlékezéseket a romos fővárosban, némileg ironikus módon már a Vörös Hadsereg jelenlétében. Azt a magyar politika egyetlen irányzata sem engedhette volna meg magának, hogy Petőfi Sándort és Kossuth Lajost nyilvánosan megtagadja. Igaz volt ez persze a kommunista diktatúrára is, hiszen osztályharcos szempontból az 1848-as forradalom a kommunista üdvtörténet egyik fejezete volt, amit meg kellett ünnepelni, még ha nem is volt hivatalos ünnepnap. Ez viszont nem tömegrendezvényeket jelentett. Egy darabig az épületeket sem lobogózták fel, de valamiféle hivatalos megemlékezések azért még ekkor is voltak: a Hazafias Népfront és egyéb tömegszervezetek koszorúztak, zászlókat helyeztek ki – mondja a történész, aki részletesen foglalkozott a Kádár-korszak március 15-i alternatív megemlékezéseivel, amelyek a hatvanas évek második felében kezdődtek.
1970-től évente vettek őrizetbe és sújtottak komoly retorziókkal olyanokat, akik a hivatalos kereteken kívül emlékeztek meg március 15-éről. Az állambiztonság azért reagált ilyen erővel a március 15-i megmozdulásokra, mert azok a szigorú tabunak számító október 23-a szimbólumait ismételték, valójában október 23-ára való emlékezésnek is lehetett tekinteni őket. Bár Ungváry elmondása szerint olyasmi azért előfordult, hogy a demokratikus ellenzék már október 23-án is megkockáztatott magánlakásokon félhivatalos megemlékezéseket, de ezek egyike sem zajlott közterületen, hiszen még 1988-ban is egyenesen a börtönbe került volna az utcáról, aki ilyesmivel próbálkozik. Március 15. viszont „fedősztoriként” szolgált az 56-ra való emlékezéshez.
Ettől függetlenül a március 15-én megemlékezőket is a Kádár-rendszer konszolidálódását meghazudtóló, súlyos szankciók érhették egy-egy koszorúzás, a Nemzeti Dal elszavalása vagy Kossuth-nóták éneklése miatt, letöltendő vagy felfüggesztett börtönbüntetéstől a középiskolából való kizárásig és az egyetemről való kitiltásig. A legkockázatosabbnak a hetvenes évek első három éve bizonyult, Ungváry szerint történetileg a legérdekesebbek események 1972-73-ban történtek: – Ekkor volt a pártállammal szembeni befeszülés talán a legnagyobb mértékű, ennek megfelelően egyre keményebbek lettek a megemlékezők elleni fellépések is. A legdurvább ezek közül az 1972. március 15-i volt, amikor szétverték az alternatív tüntetőket.
Ezek az események az ezt követő évek március 15-éire rányomták a bélyegüket. A következő években egyre csökkent a rendőri intézkedések száma. Ungváry Krisztián kutatásai szerint 1974-ben 550, 1975-ben már csak 339, 1976-ban 181, 1977-ben pedig csak 26 személy ellen történt valamilyen rendőri intézkedés. 1978-1982 között gyakorlatilag nem volt rendőri beavatkozás. Ez azonban a történeti források alapján nem azt jelzi, hogy elnézőbbé vált volna rendszer a megemlékezőkkel szemben, Ungváry Krisztián szerint sokkal inkább az derül ki, hogy hatott a megfélemlítés.
– Az 1972-73-as tapasztalatok után totálissá vált az elhárítás: a rendszer akkora apparátust mozgósított, és az elrettentés olyan mértékű volt, hogy a következő években mindenkinek elment a kedve attól, hogy az utcán koszorúzzon, hiszen 1972-ben látták, hogy ennek milyen következménye lehet. Azt sem mondanám, hogy 1983 után, amikor újraéledtek ezek a megmozdulások, engedékenyebbé vált volna a rendszer. Ekkor sem volt kockázatmentes március 15-én az utcára menni. De ekkor már sok tünete volt annak, hogy a rendszer rohadni kezdett, és emiatt az emberek egyszerűen úgy érezték, hogy több a levegő.
– Ha jól emlékszem, végigjártam a március 15-i helyszíneket – mondta a történész arról, hogy mivel töltötte az első szabad március 15-ét. – Ennek az ünnepnek 1988-tól a kilencvenes évek közepéig roppant felemelő koreográfiája volt: az ember énekelte a forradalmi dalokat és járkált a barátaival, ez egy külön program volt. Fantasztikus élmény volt, aztán egyre inkább rátelepedett a politika, és elvesztette az ízét.
Ungváry Krisztián szerint ez nem kizárólag magyar jelenség, másutt is hasonlóképpen van: a múltat mindig a mára használják, a történelemnek mindig is volt ilyen szerepe. – A különbség talán az, hogy mivel a rendszerváltásig a március 15-i ünneplés félig megtűrt dolog volt, könnyebben lehetett személyes, magánjellegű. A rendszerváltás után az ilyen nemzeti ügyeket a jobboldal kisajátította magának. Azt sem mondanám, hogy a másik oldal ártatlan ebben. De elég fatális dolognak tartom, ha a jobboldal magát azonosítja a nemzettel, és kitagadja belőle a baloldalt és mindenki mást is, aki „nem az ő jobboldala”. Ez a polgárháborús retorika azért nem általános, hanem magyar jelenség. Elképesztően szomorú, hogy a magyar politika egy része belső Trianont hajt végre, kizárja a nemzetből a nemzet egy részét. Nyugaton elképzelhetetlen, hogy ilyet tegyen valaki. És szeretném remélni, hogy a többi közép- és kelet-európai országban sem olyan súlyos a helyzet, mint nálunk.