A tudomány az objektív valóság feltárásának egyetlen megbízható eszköze, mivel eredményeit tapasztalati úton éri el és igazolja. A tudomány egy logikus rendszer, melynek révén nem csupán megismerhetjük a világ általános összefüggéseit, hanem képesek vagyunk általa jövőbeni eseményeket is megjósolni. A tudomány képes az önkorrekcióra, hiszen eredményei mások által is megismételhetők, és ha egy állításnak nem sikerül átjutnia a tudományos közösség szigorú kontrollján, gyorsan a szemétdombra kerül, bármilyen rangú tudóstól származik is az. Minden közlemény jelentőséggel bír, hiszen mindegyik egy nélkülözhetetlen tégla a tudomány folyamatosan épülő házában. Bár léteznek ismertté vált visszásságok, például csalások, ezek csak elszigetelt esetek, „rothadt almák” az alapvetően tiszta tudomány kosarában. Valami ilyen idealisztikus kép élhet a művelt laikusok fejében a tudományról. A kutatás világát belülről ismerők között viszont egyre nő a felismerés, hogy az anomáliák csupán a jéghegy csúcsát képviselik, a probléma komolyabb, mint azt korábban gondolták.
Szabó Csaba, a svájci Fribourgi Egyetem professzora, könyvében még tovább megy: a helyzetet „tudományos mocsárnak” nevezi, így hangsúlyozva véleményét, mely szerint a megbízhatatlan információk megengedhetetlen mértékben átszövik a kutatás szféráját. A szerző reprodukálhatósági válságról beszél; becslése szerint az élet- és orvostudományi közlemények eredményei hozzávetőlegesen 80–90 százalékban megismételhetetlenek, lévén hamisak. Igaz, a vezető szakmai lapokban ez az arány lényegesen alacsonyabb lehet. Ha valós adatokról van szó – márpedig más források is erre utalnak –, akkor ez borzasztó árnyékot vet a tudomány világára, alapvető kételyeket ébresztvén nem csupán a tudomány művelőinek erkölcsiségét, hanem magának a tudománynak a hitelességét illetően is. Már csak ez hiányzott a jelen tudományellenesség légköréből.
E jelenséget Szabó több tényezőből származtatja. Ezek egy része nem kutatói sandaság eredménye, hanem például a kutatási anyagok megbízhatatlanságából ered. Torzító hatást gyakorol az ún. fiók effektus, mely azt jelenti, hogy az elképzelést nem megerősítő eredmények nem kerülnek közlésre. Felvethető azonban a kutatói felelősség a rossz kísérlettervezést illetően. Egyértelmű vádak fogalmazhatók meg a tudomány művelőivel szemben, ha bűvészkednek a statisztikával, vagy kozmetikázott adatokat, ill. manipulált ábrákat szerepeltetnek a publikációikban.
Szabó professzor számos általános okot nevez meg, melyek fontos szerepet játszottak abban, hogy a helyzet idáig fajult. Az egyik jelentős tényező, hogy a kutatói karrier a publikációk közlésében és a pályázati pénzek elnyerésében való „ügyesség” függvénye. Az éles verseny tisztességtelen magatartásra ösztönöz. A bírálati rendszer is erős szubjektivitással terhelt; egy bíráló véleményét különféle kognitív és pszichológiai torzítások befolyásolhatják a rábízott kézirattal, vagy pályázattal kapcsolatban, ráadásul rendszerint ingyen dolgoznak a lapoknak, tehát gyengén motiváltak. Manapság nem egyszerű bírálót találni, s aki elvállalja, nem feltétlenül a szakma krémjét képviseli. Hozzáteszem, hogy főleg emiatt a bírálatok jelentős része lényegtelen, vagy egyenesen értelmetlen extra munka elvégzését várja el a szerzőktől.
Szabó professzor szerint a kutatás korábbi nemes motivációja, a megismerés, mára háttérbe szorult, a tudományos munka sokak számára a puszta karrierépítés eszközévé vált. A pályázati támogatás megszerzése az egyetemek pénzszerzési akcióivá silányodott. A kiadók profitorientáltsága gyakran a minőség rovására megy. Megjelentek a ragadozó online lapok, melyeknél gyakorlatilag nincs bírálati rendszer. Én magam is naponta tucatnyi felkérést kapok egy-egy cikkemre hivatkozva, melynek semmi köze a lap profiljához, például virológiai témájú cikket kérnek egy aneszteziológiai vagy sebészeti lapba. Létezik egy szürke zóna. Vannak olyan kiadók, melyeknél ugyan van bírálat, de az nem kellő komolyságú. E lapok gyakran relatíve magas szakmai tekintélyűnek tűnnek (magas ún. impakt faktorral rendelkeznek). Sokak gyanúja szerint azonban ezt különféle trükközésekkel érik el. A magas (Q1) indexálás miatt számos hazai kutatócsoport részt vesz ebben a játékban, de nagy koppanás lehet a vége, ha bukik a lap, vagy akár a teljes lapcsalád. Léteznek olyan „vállalkozások”, melyek cikkek gyártásra szakosodtak. Az így előállított közleményben semmi nem igaz, hiszen kísérletes munka nem történt.
Fontos megjegyezni, hogy Szabó Csaba nem magát a tudományos megismerést kérdőjelezi meg, hanem csupán annak gyakorlatát kritizálja. Analógiaként Churchillt idézi: „A demokrácia a lehetséges legrosszabb kormányzati forma – ha nem vesszük figyelembe az összes többit, amit eddig kipróbáltak.” Ha a „demokrácia” szót „tudományos kutatás”-ra cseréljük, világossá válik, mit gondol a szerző a témáról. Célja egyértelmű: tegyük megbízhatóvá a tudományos munkát. Ennek mikéntjére számos javaslattal áll elő, akit érdekelnek a részletek, olvassa el a könyvet.
A tudományos elméletek valószínűségi alapú természete mellett az ismertetett anomáliák igen megnehezítik a tudomány népszerűsítését a laikusok körében. A tudomány képviselői ezért általában nem is vállalkoznak erre. Szabó professzor könyve egy kísérlet a probléma széles közönség számára való bemutatására. Célszerűbb, ha a kritika nem a tudományellenesség, hanem a kutatás berkeiből érkezik, mert ez utóbbi hiteles és javító szándékú. A könyv stílusa könnyed, élvezetes és kevés kivételtől eltekintve, mentes a szakzsargontól. Az írásból átsüt, hogy a szerzőt rendkívül elkeseríti a tudományos kutatás jelen helyzete, mégis sokszor kívülállóként, maró gúnnyal képes tárgyalni a témát. A remek karikatúrák leegyszerűsítve, vicces formában világítják meg a problémák velejét.
A magyar kiadásban én kihangsúlyoztam volna a kapcsolati háló szerepét az ösztöndíjak, a pályázati pénzek és a szakmai hierarchiában elért pozíciók elérésében, főként, hogy neki az utóbbiban – tudomásom szerint – személyes tapasztalásai is voltak. Etikailag kifogásolható alapon szerveződő hálózatok alakulnak ki, melyekben a kutatók egymást társszerzőként vonják be, noha egyesek gyakran egyetlen tollvonással sem járultak hozzá a projekt megvalósításához. Már egy két tagú összefonódás is megkétszerezi az egyéni szakmai teljesítményt az önéletrajzban.
Véleményem szerint, a könyvnek jelentős nemzetközi visszhangja lesz, hiszen egy rendkívül fontos kérdést érint, tételesen bemutatva a kutatás világának rendellenes működését, ráadásul a laikusok számára is érthető módon. A szerző hitelessége a témában vitathatatlan, hiszen a tudományos világ legkiválóbbjai közé tartozik.
Szabó Csaba: Elpazarolt orvostudomány. Corvina Kiadó, 2024, 5490 Forint
