Nemere István (Fotó: Mocsári László - CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál)
A róla készült életrajzi filmet közösen néztük végig a miskolci Cinefesten. A nyolcvanéves Nemere István nem kereste ott sem a kiemelt helyet, feleségével beültek a sokadik sorba, majd a film utáni beszélgetésen anekdotázgatott, viccelődött. Kiderült például, hogy megismerkedésükkor mindketten házasok voltak, majd egyszerre váltak el, hogy közösen folytassák. Szentgyörgyi Judit ott volt vele azóta, segítette mindenben a pályáját.
Nemerét figyelve mégis úgy tűnt, mintha holmi csekélység lenne, hogy az ember létrehozzon egy több mint nyolcszáz kötetet számláló életművet. Úgy beszélt az egészről, mint ami csak eltökéltség, megfelelő napi rutin kérdése. Egyben bosszankodva emlegette azokat, akik pazarolják az idejüket. Azt, amiből mindenképpen túl kevés adatott. Igyekezett is elhessegetni magától a halál gondolatát, nyolcvanon túl is egy lelkes huszonéves energiájával figyelte a világot, érdeklődését felkeltette minden az Árpád-házi királyoktól egészen a koronavírus-járványig. Ami pedig izgatta, arról rögtön írt egy könyvet, vagy mindjárt kettőt. Még Miskolcon is arról mesélt, hogy belekezdett egybe az Északi Áramlat felrobbantásáról, így mindent elolvasott, amit csak talált a témában. Nem tervezett megállni, folytatta volna történelmi sorozatait, ahogy biztosra veszem, hogy a következő évek eseményei sem kerülték volna el a figyelmét.
– Még a közmondásos örök életnek is örülnék. Annyi mindent láthatnék még. Ha elmegyek ebből a világból, a legjobban azt fogom sajnálni, hogy nem tudom, mi történt utána. Minden nap követem a híradókat, olvasom az újságokat, aztán egyszer csak megszűnik az egész dolog. De hogyan volt tovább? Mintha megszakadna egy tévé folytatásos darabja, én meg ott maradok tudatlanul – mondta miskolci interjúnkon, alig két hónapja.
Elhunyt Nemere István
„Írt, ameddig élt, és élt, ameddig írt.”
A fesztivál sajtósa még izgult is kicsit előtte, mennyire lesz zökkenőmentes az egész. Nemere státuszából indult ki ő is, és hogy mégis csak az egyik, ha nem a legismertebb magyar író érkezik. Aztán gyorsan rájött ő is, én is, hogy felesleges aggódni. Nemere már a beszélt idő előtt megérkezett, majd lelkiismeretesen adta az interjúkat egymás után, látható érdeklődéssel fogadva minden kérdést.
Sztárallűrök a legkevésbé sem jellemezték őt. Helyette rögtön az elején elmondta, az első számtól olvassa a Magyar Hangot is, elejétől a végéig. Megint csak azon gondolkoztam, hogy telik minderre ideje. Mintha különleges anyagból gyúrták volna, és számára – szemben velünk, földi halandókkal – nem huszonnégy órából állt volna egy nap. Hiszen az, hogy ott van, interjúkat ad, vetítésre jön, közönségtalálkozót tart, mind veszi el az időt az írástól. Saját tapasztalatból is tudom, hogy egy hasonló, hosszú nap után az embernek már nincs energiája este még nekiülni írni is. Nemere viszont valóban remekül osztotta be minden percét, reggel rögtön asztalhoz ülve, majd mint más végzi a napi munkát, szorgalmasan írta újabb és újabb művét.
– Nem igazán akartam ezt az elején. Egyszerűen csak könnyen és gyorsan írok. Mindez nem érdem, de egyesek szerint biztosan hiba, mert azt gondolhatják, a mennyiség a minőség rovására megy. Én meg azt mondom, hogy ennyi kis könyv között, éppen a nagy számok törvénye alapján, csak akad néhány, ami jobb – mondta a szokásos szerénységgel.
Az persze nyilvánvaló, hogy a nyolcszáznál is több könyv nem lehet mind korszakos remekmű. Nemere jó stílussal, olvasmányosan írt meg mindent, fércművet nem adott ki a kezéből. De az írói aprómunkában, robotban hitt, az emlegetett nagy számok törvénye pedig azt is hozta, hogy szép lassan mindenki megismerhette az országban. A sci-fi műfaj kedvelői falták a tudományos-fantasztikus sztorijait, a történelem elkötelezettjei a nagy magyar alakokról szóló életrajzait, mások meg az ezerféle álnév alatt írt, nagyon különböző regényeit, összefoglaló munkáit. Születtek kötetei még Micimackó autójáról és léghajójáról is, ahogy Hitler rejtélyes eltűnéséről, ufókról és parajelenségekről, Mohamedről és az Anjou-korról. Ha valaki, hát az ő esetében semmi túlzás nem volt abban, hogy minden érdekelte. Tényleg minden.
Mindezt – és ez volt megint csak páratlan – nemcsak írói munkásságában kamatoztatta, de hétköznapi kapcsolataiban is. Amikor megemlítettem, hogy Veszprémben nőttem fel, ahol ő egykor a Lovassy László Gimnázium padjait koptatta, már mondta is, hogy akkor még máshol, a Várban volt az épület, és hogy mi minden változott azóta a városban. Figyelemmel fordult mindenki felé, különösen fontosnak tartotta a folyamatos kapcsolattartást azokkal, akik olvassák őt. – Elmegyek a legkisebb faluba is, ha hívnak. Magam is egy kis nyírségi faluban lakom, az ottani élet nekem semmiféle meglepetést nem okoz. Soha nem laktam Budapesten, még Pest megyében sem. Még olyasmikre is vetemedem egy évben párszor, hogy elmegyek néhány napos vásárokba. Állok én is a pult mögött, áruljuk másokkal a könyveinket. Nem érzem úgy, hogy ez engem degradálna, legalább találkozom személyesen az olvasókkal. Olyanokkal is, akik akár sosem találkoztak személyesen íróval – hallhattuk tőle. És elég volt csak felkelnie, akár kilépnie az ajtón, hogy legyen miről írnia.
Nemere István: Nem nyilvánulhatok meg egyik oldal mellett sem – a Magyar Hang utolsó interjúja a most elhunyt íróval
Elhunyt Nemere István író, akivel a Magyar Hang munkatársa, Lakner Dávid még októberben, a nyolcvanadik születésnapja alkalmából készített interjút. Ezzel idézzük föl személyiségét.
A történelem még faluja révén is közel állhatott hozzá: Tiszaeszlárt sokan Solymosi Eszter esetéről jegyezték meg. Igaz, Nemere valójában öt kilométerre lakott Eszlártól, csak épp az egykor önálló Bashalomot később az ismertebb településhez csatolták. Ő pedig még – meglepő az esetében – amikor a házra rátalált, még azt sem tudta, hogy közigazgatásilag oda tartozik. De aztán rögtön meg is fordult a fejében, hogy akkor már a vérvádas történetet maga is feldolgozza. – De hát annyian megtették már Eötvös Károlytól kezdve, hogy egyelőre inkább hagyom. Témából elvégre soha nincs hiány – vallotta.
Nem lett volna számára a következő évtizedekben sem. Hiába töltötte a nyolcvanat, mégis egy alig hatvanas lendületével mozgott a világban. Fájdalommal kell megállapítanunk, hogy idő előtt távozott. Szerettünk volna még mi is a kortársai maradni hosszú ideig. Rémisztő belegondolni, hogy halálával mennyi tudás, tapasztalat száll most a sírba. És elsődlegesen persze az ember, aki szeretett volna még sokáig élni. Hiányozni fog.
