Dilili Párizsban című új filmjével érkezett az Anilogue fesztiválra Michel Ocelot francia animációs rendező. Benne Marcel Prousttal, Marie Curie-vel, Erik Satie-val és a XX. század eleji francia kulturális élet krémjével. A nagysikerű Kirikou és a boszorkány rendezőjével Párizs megítéléséről, óvatoskodó producerekről és a japán animék világáról is beszélgettünk.
– Hogy jött az ötlet, hogy két- és háromdimenziós képeket vegyítsen új, Dilili Párizsban című filmjében, miközben a háttérben a fotói láthatóak a francia fővárosról?
– Megcsinálhattuk volna az egészet 3D-ben is, de hát kinek van arra pénze? Viccet félretéve, hamar beleszerettem ebbe az ötletbe. A fotók pedig nem hazudnak, ezekkel szerettem volna megmutatni a francia főváros nagyon is valóságos arcát. Mert van olyan szép Párizs, hogy a maga teljességében legyen érdemes látni.
– Látott már korábban hasonló vizuális megvalósításra példát?
– Sosem vagyunk elsők semmiben, nyilván mindenre lehet találni példát. Ez a módszer mindenesetre sokszor megkönnyítette a dolgomat. Párizsban éltem, így ha szükségem lett egy háttérre, egyszerűen kimentem és lefényképeztem. Ennek ellenére igencsak nehezen indult a projekt. Akikkel csak beszéltem, tartottak az ötletemtől. Nem akarták vállalni, túl kockázatosnak tartották ezt az intellektuális stílust. Végül párizsi múzeumok, nagy kulturális intézmények segítségére számíthattam. Abban persze lehet igazság, hogy ez egy igencsak művelt alkotás, a piac pedig a saját szempontjai alapján joggal félhet a hasonló kultúrfilmektől.
– Az Amélie zeneszerzője, Yann Tiersen mondta a Magyar Nemzetnek korábban, hogy szerinte az a film túlzottan idealista képet fest Párizsról, ami a valóságban közel sem ilyen bűbájos város. A Dilili esetében ön nem tartott ettől, hogy ilyen lesz a végeredmény?
– Ez mindig attól függ, aki rátekint a városra. Nem lehet egyetlen objektív képet felrajzolni a városról, hiszen függ a személyes sorsunktól. Nyilván a környezetünkről alkotott képre hatással van, találunk-e jó munkát, tudunk-e rendszeresen együtt lenni barátokkal, vagy inkább magányra vagyunk ítélve.
– Legismertebb filmje a Kirikou és a boszorkány, amiért megkapta az Annecy nagydíját is. De ki volt ennek előtte Michel Ocelot?
– Egy viszonylag szegény animációs filmes. De már celeb voltam persze korábban is: a hátsó udvar sztárja. Komolyra fordítva a szót, a Kirikou is a világ nagyon sok táján voltak már ismeretségeim, és bemutatták itt is mondjuk a rövidfilmjeimet. De ezekkel még nem tudtam annyira kitörni.
– A bűbájos animációs karakterek világából némiképp kilógott a gonosz boszorkánnyal megküzdő Kirikou, aki már eleve a saját erejéből született meg, aztán rögtön beszélni is kezdett. Nem félt, hogy a túl erős karakter elriasztja majd a nézőt?
– Még hogy erős lenne Kirikou? Hát van neki Kalasnyikovja? Ő csak egy épp megszületett kisfiú.
– Aki mégis csak bába nélkül siet világra jönni, majd talpra áll, és harcba indul a gonosz boszorkánnyal. A hosszú utat pedig olyan sebességgel teszi meg, akárcsak egy nyúl.
– Jó, oké, ez az egy varázslatos tulajdonsága van, hogy baromi gyorsan tud futni. Nem volt könnyű amúgy összehozni őt sem. A stúdiók már akkor is húzódoztak, igen változatos módokon próbáltak lebeszélni róla, hogy olyannak alkossam meg, amilyennek. Felvállaltan ártatlan filmet készítettem, ami a legnagyobb természességgel tekint mindenre, ami körülvesz minket. Nem követtem a szabályokat, nem követtem a recepteket. Pedig rémüldöztek, hogy például eszembe ne jusson meztelennek megrajzolni ezeket a fekete karaktereket. De ha már meztelenek, ne emeljem ki a másodlagos nemi jellegeket, ne lássuk a nők mellét és a többit. Legalább melltartót és bugyit adjak rájuk, könyörögnek! Ne Afrikába helyezzem a filmet, mert nem eladható. De a karaktereket mindenképpen ki kellene világosítani. Válaszul csak még feketébbre alkottam meg őket. Hagyjam az akcentust is, nem fogják megérteni a nézők – mondták ugyancsak. A címen mindenképp változtassak, ez túl egyszerű lenne. Aztán: kellene egy második történet is, de ebben a filmben nincs meg egy folytatás esélye. Aztán ez is másképp történt.
– Ennyire féltek tőle, hogy a nézők előítéletesek lesznek a fekete szereplőkkel szemben?
– Félnek ők mindentől. Arra vannak szocializálva, hogy mindenben potenciális veszélyforrást lássanak. Olyasmit, amivel valamit már nem is lehet eladni minél több embernek. Miközben nem is feltétlenül ismerik a nézők gondolkodásmódját, azt, hogy mire hogyan reagálhatnak. Ez egy ilyen világ. De igyekeztem hárítani minden hasonló zaklatást, befolyásolási kísérletet.
– A Kirikou-t rendre ki szokás emelni, de milyen hatása volt konkrétan a francia animációs filmekre?
– Előtte gyakorlatilag alig voltak egészestés animációs filmek. Azóta végre megindult a gyártásuk, évente több is készül. Ráadásul milyen nagyszerűek! A franciák közül is kiemelném például Marjane Satrapitól és Vincent Paronnaud-tól a Persepolist. Vagy ott van Rémi Chayétól A messzi észak, az is csodálatos. És Claude Barras rendkívül komor sztorija, az Életem Cukkiniként!
– Ugyanakkor a kortárs animációval szemben olykor kritikájának is hangot ad. Mi az, ami nem tetszik önnek az utóbbi évek mozijaiból?
– Sokan félnek kilépni a jól ismert világukból, és csak ugyanolyan filmeket kezdenek készíteni. Jó példát jelentenek erre a japánok, akik persze közben számos emlékezetes animét készítettek. Közben elérve egy olyan hatalmas közönséget, amilyet korábban nem sikerült. Nyilván az én filmjeimre beülő gyerekek is imádják ezeket, Hayao Miyazaki vagy Mamoru Hosodát. De érdemes odafigyelni rá, mit néz a gyerek, segíteni, hogy megismerhessen jó munkákat: ne csak japánokat, hanem az egész világ terméséből válogatva.
