Azt, hogy tényleg sosem késő pótolni az elmaradásokat, mutatja az idei, 22. Anilogue esete is. Az animációs filmfesztivált, mely idén szerdán indul és vasárnapig tart, a korábbi években már méltattuk többször, különösen az olyan beválogatott produkciókért, melyekről máskülönben talán nem is hallottunk volna. Ilyen volt számomra a Dilili Párizsban című csodálatos, még Proustot is felvonultató francia animáció. Azóta is a kedvenceim között van a rendező, Michel Ocelot korábbi Kirikoujára jellemző bájjal bíró, egyedi animáció, mely sajnos rendes forgalmazásba nem került Magyarországon. Ugyanez volt a helyzet a netflixes, szintén francia Keresem a testemmel, melyet 2019 végén a hiány filmjének neveztünk: „azé, amit már nem lehet betölteni, hiába érezzük úgy álmainkban, hogy ami elveszett, az akadálymentesen visszailleszthető lenne.” A levágott kéz történetéről rögtön az Addams Familyre asszociálnánk, de itt nincs szó hasonló fekete humorról, sokkal inkább a szép pillanatainkon és személyiségünk egységén való elmélkedésről. Annál nagyobb öröm tehát, hogy ha öt év késéssel is, de a filmet láthatjuk budapesti moziban.
A hagyományosan az Urániában rendezett fesztiválon csütörtökön vetítik Jérémy Clapin filmjét, persze nem a versenymezőnyben. Olyan klasszikusokkal együtt kerül vászonra, mint a szintén francia Az idő urai, mely itthon is sokak gyerekkori kedvencének számít. René Laloux 1982-es filmje más okból is fontos lehet számunkra: hazai animációs szakemberek közreműködésével készült az űrutazós sci-fi, az operatőri székben például Bacsó Zoltán, Klausz András, Kovács Mihály és Lossonczy Árpád négyesével. De rendezőként emlékezhetünk Reisenbüchler Sándorra is, aki a filmben a vizuális effektekért felelt. A Keresem a testem rendezőjétől, Clapintól láthatjuk a legújabb, kivételesen élőszereplős filmjét is. A Mindeközben a Földön a horrorrajongók szívének lehet kedves, többek közt A repülő csészealjak támadására vonatkozó utalásokat is sokan örömmel fedezhetik majd fel.
Ami elveszett, nem tér vissza többé
Két súlyosabb drámát néztünk a Netflixen. A hiány filmje a Keresem a testemet, de a Házassági történet is.
Az Anilogue, hasonlóan a kétévente megrendezett Kecskeméti Animációs Filmfesztiválhoz (KAFF), szép betekintést enged a hazai rövidfilmes szekció friss termésébe is. Igaz, a KAFF-fal szemben itt közös blokkokban vannak a magyar és a külföldi alkotások, így egymást követően ülhetünk be izgalmas holland, dán, belga vagy horvát produkciókra. A magyarok közül érdemes kiemelni Traub Viktóriától a Cipők és patákat, mely ügyesen viszi tovább a rendezőnél már megkedvelt stílusjegyeket. Vetítik továbbá az elmúlt évek egyszerűségükben leginnovatívabb rövid animációit készítő Ulrich Gábor munkáját: a Dűne után a Rekonstrukt is megragadja a szemet és az agyat. Tudisco Júliától A madár gyermekei pedig már az idei BuShóról is fontos díjjal térhetett haza.
A nagyjátékfilmes szekcióban is bizonyosan lesz olyan, amit a fentiekhez hasonló rejtett kincsként ismerhetünk fel, hogy aztán pár év múlva is lelkesen hívjuk fel a létezésére barátaink figyelmét. Bízhatunk benne, hogy ilyen lesz Isabel Herguerától A szultána álma, mely olyan megrendítő animációk nyomába léphet, mint a Kabul fecskéi, a Teheráni tabuk vagy A kenyérkereső. A helyszín viszont ezúttal Irán vagy Afganisztán helyett India lesz. A különleges mű egy utópisztikus sztorit mesél el: Rokeya Hossain 1905-ös elbeszélésének színtere Ladyland, ahol már a nők uralkodnak, és a férfiaknak kell elkülönülten házimunkát végezniük. Arról, hogy üdvös lenne-e egy hasonló feminista utópia, a Barbie is mesélt az elmúlt években, de szintén érdemes lehet elővennünk Robert Merlétől a híres-hírhedt Védett férfiakat.
A japán animék szívszorítását, szerethetőségét az elmúlt években olyan filmek képviselték, mint a Mirai – Lány a jövőből, idén pedig az Anzu, a szellemmacska idézheti fel bennünk Hayao Miyazaki varázslatos világát. Annál is inkább, mert a mestertől az év végén ismét mozikba kerül egyik legfontosabb munkája, A vándorló palota, melyet az Anilogue-on is láthatunk majd.
A háborús Angola helyett maradnánk Marcel Proust társaságában
Szívszorító háborús drámát és bűbájos francia művészsztorit is láthattunk az idei Anilogue-on.
Lesz ezúttal is a szombati díjátadót követően animált éj, maratoni négyórás hosszban vetítve rövid animációk sorát Don Hertzfeldtől egészen Tóth Luca filmjéig. De AI-animációk is akadnak majd a záráson, melyre ajánlott dress code-ként a pizsamában való megjelenést javasolják. (Legalábbis aki így tesz, arra a program során meglepetések várnak majd.)
A zsűriben idén két külföldi és egy magyar alkotót találunk, ők és az ide látogató további művészek pedig mesterkurzusokat is tartanak majd. A legismertebb közülük a fentebb már említett Jérémy Clapin, aki biztosan mesél majd Cannes-i díjának utóéletéről, ahogy az animációról az élőszereplős filmre való áttérés tapasztalatairól is. A mesterkurzus külön belépőjeggyel látogatható. A vágás művészetéről beszél majd a Pixar-veterán Bill Kinder, aki olyan közkedvelt alkotások során dolgozott, mint A hihetetlen család, a Némó nyomában, a Szörny Rt. vagy az Egy bogár élete. A háromtagú zsűriben is Kinder foglal helyet, mellette pedig a holland Aisha Madu és a Különös történések a Szondi utcában animációs sorozattal befutó Roznár Levente dönt majd. (Vele korábban jelent is már meg cikkünk a Petőfit Partizán-interjúig repítő animációja sikere után.)
Az idei Anilogue helyszínei közt hagyományos módon ott lesz az Uránia mellett a Francia Intézet, a szerda esti megnyitó után pedig a belga-litván-francia Áradást láthatják majd a nézők. A kritika nem spórol a film kapcsán a szuperlatívuszokkal, így érdemes máris az Uránia felé venni az irányt. Nem kell tartaniuk azoknak sem, akiknek ez túl utolsó pillanatos figyelmeztetés volt: vasárnap délután újra leadják Gints Zilbalodis misztikus világvégés gyönyörködtetését. A vizuálisan is sokszínű Noé bárkája-történetben egy macska, egy kutya, egy lemúr és egy vízidisznó kénytelen összefogni, a film pedig elragadó módon, szavak nélkül mesél a rendhagyó csapat túléléséről.
