Amikor a macska és a lemúr összefognak, hogy megússzák a világvégét
Jelenet az Áradás című filmből

Azt, hogy tényleg sosem késő pótolni az elmaradásokat, mutatja az idei, 22. Anilogue esete is. Az animációs filmfesztivált, mely idén szerdán indul és vasárnapig tart, a korábbi években már méltattuk többször, különösen az olyan beválogatott produkciókért, melyekről máskülönben talán nem is hallottunk volna. Ilyen volt számomra a Dilili Párizsban című csodálatos, még Proustot is felvonultató francia animáció. Azóta is a kedvenceim között van a rendező, Michel Ocelot korábbi Kirikoujára jellemző bájjal bíró, egyedi animáció, mely sajnos rendes forgalmazásba nem került Magyarországon. Ugyanez volt a helyzet a netflixes, szintén francia Keresem a testemmel, melyet 2019 végén a hiány filmjének neveztünk: „azé, amit már nem lehet betölteni, hiába érezzük úgy álmainkban, hogy ami elveszett, az akadálymentesen visszailleszthető lenne.” A levágott kéz történetéről rögtön az Addams Familyre asszociálnánk, de itt nincs szó hasonló fekete humorról, sokkal inkább a szép pillanatainkon és személyiségünk egységén való elmélkedésről. Annál nagyobb öröm tehát, hogy ha öt év késéssel is, de a filmet láthatjuk budapesti moziban.

A hagyományosan az Urániában rendezett fesztiválon csütörtökön vetítik Jérémy Clapin filmjét, persze nem a versenymezőnyben. Olyan klasszikusokkal együtt kerül vászonra, mint a szintén francia Az idő urai, mely itthon is sokak gyerekkori kedvencének számít. René Laloux 1982-es filmje más okból is fontos lehet számunkra: hazai animációs szakemberek közreműködésével készült az űrutazós sci-fi, az operatőri székben például Bacsó Zoltán, Klausz András, Kovács Mihály és Lossonczy Árpád négyesével. De rendezőként emlékezhetünk Reisenbüchler Sándorra is, aki a filmben a vizuális effektekért, míg Hernádi Tibor az animációs rendezésért felelt. A Keresem a testem rendezőjétől, Clapintól láthatjuk a legújabb, kivételesen élőszereplős filmjét is. A Mindeközben a Földön a horrorrajongók szívének lehet kedves, többek közt A repülő csészealjak támadására vonatkozó utalásokat is sokan örömmel fedezhetik majd fel.

Ami elveszett, nem tér vissza többé
Lakner Dávid

Ami elveszett, nem tér vissza többé

Két súlyosabb drámát néztünk a Netflixen. A hiány filmje a Keresem a testemet, de a Házassági történet is.

Az Anilogue, hasonlóan a kétévente megrendezett Kecskeméti Animációs Filmfesztiválhoz (KAFF), szép betekintést enged a hazai rövidfilmes szekció friss termésébe is. Igaz, a KAFF-fal szemben itt közös blokkokban vannak a magyar és a külföldi alkotások, így egymást követően ülhetünk be izgalmas holland, dán, belga vagy horvát produkciókra. A magyarok közül érdemes kiemelni Traub Viktóriától a Cipők és patákat, mely ügyesen viszi tovább a rendezőnél már megkedvelt stílusjegyeket. Vetítik továbbá az elmúlt évek egyszerűségükben leginnovatívabb rövid animációit készítő Ulrich Gábor munkáját: a Dűne után a Rekonstrukt is megragadja a szemet és az agyat. Tudisco Júliától A madár gyermekei pedig már az idei BuShóról is fontos díjjal térhetett haza.

A nagyjátékfilmes szekcióban is bizonyosan lesz olyan, amit a fentiekhez hasonló rejtett kincsként ismerhetünk fel, hogy aztán pár év múlva is lelkesen hívjuk fel a létezésére barátaink figyelmét. Bízhatunk benne, hogy ilyen lesz Isabel Herguerától A szultána álma, mely olyan megrendítő animációk nyomába léphet, mint a Kabul fecskéi, a Teheráni tabuk vagy A kenyérkereső. A helyszín viszont ezúttal Irán vagy Afganisztán helyett India lesz. A különleges mű egy utópisztikus sztorit mesél el: Rokeya Hossain 1905-ös elbeszélésének színtere Ladyland, ahol már a nők uralkodnak, és a férfiaknak kell elkülönülten házimunkát végezniük. Arról, hogy üdvös lenne-e egy hasonló feminista utópia, a Barbie is mesélt az elmúlt években, de szintén érdemes lehet elővennünk Robert Merlétől a híres-hírhedt Védett férfiakat.

A japán animék szívszorítását, szerethetőségét az elmúlt években olyan filmek képviselték, mint a Mirai – Lány a jövőből, idén pedig az Anzu, a szellemmacska idézheti fel bennünk Hayao Miyazaki varázslatos világát. Annál is inkább, mert a mestertől az év végén ismét mozikba kerül egyik legfontosabb munkája, A vándorló palota, melyet az Anilogue-on is láthatunk majd.

A háborús Angola helyett maradnánk Marcel Proust társaságában
Lakner Dávid

A háborús Angola helyett maradnánk Marcel Proust társaságában

Szívszorító háborús drámát és bűbájos francia művészsztorit is láthattunk az idei Anilogue-on.

Lesz ezúttal is a szombati díjátadót követően animált éj, maratoni négyórás hosszban vetítve rövid animációk sorát Don Hertzfeldtől egészen Tóth Luca filmjéig. De AI-animációk is akadnak majd a záráson, melyre ajánlott dress code-ként a pizsamában való megjelenést javasolják. (Legalábbis aki így tesz, arra a program során meglepetések várnak majd.)

A zsűriben idén két külföldi és egy magyar alkotót találunk, ők és az ide látogató további művészek pedig mesterkurzusokat is tartanak majd. A legismertebb közülük a fentebb már említett Jérémy Clapin, aki biztosan mesél majd Cannes-i díjának utóéletéről, ahogy az animációról az élőszereplős filmre való áttérés tapasztalatairól is. A mesterkurzus külön belépőjeggyel látogatható. A vágás művészetéről beszél majd a Pixar-veterán Bill Kinder, aki olyan közkedvelt alkotások során dolgozott, mint A hihetetlen család, a Némó nyomában, a Szörny Rt. vagy az Egy bogár élete. A háromtagú rövidfilmes zsűriben is Kinder foglal helyet, mellette pedig a holland Aisha Madu és a Különös történések a Szondi utcában animációs sorozattal befutó Roznár Levente dönt majd. (Vele korábban jelent is már meg cikkünk a Petőfit Partizán-interjúig repítő animációja sikere után.) A nagyjátékfilmes zsűriben pedig a Nyócker! forgatókönyvíróját, Novák Eriket, továbbá az AAA Creative-alapító Aurelia Aasát és Hisko Hulsing holland rendezőt találjuk.

Az idei Anilogue helyszínei közt hagyományos módon ott lesz az Uránia mellett a Francia Intézet, a szerda esti megnyitó után pedig a belga-litván-francia Áradást láthatják majd a nézők. A kritika nem spórol a film kapcsán a szuperlatívuszokkal, így érdemes máris az Uránia felé venni az irányt. Nem kell tartaniuk azoknak sem, akiknek ez túl utolsó pillanatos figyelmeztetés volt: vasárnap délután újra leadják Gints Zilbalodis misztikus világvégés gyönyörködtetését. A vizuálisan is sokszínű Noé bárkája-történetben egy macska, egy kutya, egy lemúr és egy vízidisznó kénytelen összefogni, a film pedig elragadó módon, szavak nélkül mesél a rendhagyó csapat túléléséről.