A csinovnyik halála

A csinovnyik már kora délután részeg volt. A hivatallal szemközti csehóban még alig-alig lézengett egy-két hozzá hasonlóan szürke egyenöltönyös alak az egyformán stílustalan, kopott, barna bokszokban. Korábban soha be nem tette a lábát, hiába hívták kollégái, hogy a munka végeztével tartson velük, mert semmi kedve nem volt ugyanazokkal a figurákkal ugyanazon témákra szót fecsérelni, másrészt úgy gondolta, árthat az előmenetelének, ha főnökei tudomására jut, hogy rendszeresen iszik. Műszak után összerendezgette a még elintézetlen iratokat, a bőrápolóval minden este átkent aktatáskájába pakolta a másolatokat, amiket odahaza mindenképpen még egyszer át akart tekinteni. Ha papírfecnit vagy morzsát talált, jobb kezével a bal tenyerébe sodorta, és az asztal lábához illesztett apró kukába dobta, a székét is leporolta, majd a helyére igazította, hogy a takarítónőnek vele ne legyen gondja. Nem árt, ha mindenki tudja, mennyire megbecsüli a munkahelyét.

Most mégis itt ült munkaidőben, és a sokadik féldecijét itta. Kirúgták. Nem sokkal ebéd után – amit ügyintézés közben az asztalánál fogyasztott az otthoni ételhordóból – lépett hozzá oda a titkárnő, hogy az osztályvezető úr azonnal hívatja, közben támogatóan megérintette a vállát, ami nyugtalansággal töltötte el. Már, a felesek okán, vagy még, mert oly váratlanul és gyorsan történt, csak foszlányosan emlékezett a részletekre, a kimérten udvarias körítésre, a kötelezően elhangzó, együttérzéstől mentes szavakra, „nem tehettem mást”, „meg kell értened”, „nem volt más választásom”, „gondolj bele az én helyzetembe”, az azonnali felmondáson szereplő indoklás azonban a lelkébe égett: „olyan magatartást tanúsított, amely a munkaviszonya fenntartását ellehetetlenítette”.

A teljes cikket a Magyar Hang hetilap 2023/45. számában találja. Vegye meg november 16-ig kapható nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!