A fókák nem alszanak

Habverőfarkú fókák csapkodják a koponyámat, kérgesre ütik. Nyitva a szemem, a fejemen a bőr repedezik, sajog. Nem kapcsolok villanyt, nem vagyok gyenge. Úgy teszek, mintha aludnék. A barátnőmet nem kelthetem fel, nehéz napja lesz, nem hiányzik, hogy hibáztasson, mert ez szokott lenni. Ha bajom van, azt nehezen viseli, nem tudja elviselni, mert nem hagyom aludni, mert biztos csak azt akarom, hogy figyeljen rám. A konyhából ide hallatszik, ahogy zúg a hűtő, mintha az is a habverőfarkú fókák mellett lenne, mintha segíteni akarna nekik. A fejem több pontban reped meg, nem tudom, hogy mit akarnak ezzel, de kíváncsi vagyok, hogy meddig bírja, hogy meddig képes összetartani a külső réteg. Ha eddig nem kapcsoltam villanyt, akkor ezután sem fogok, megvárom, amíg kitörik, amíg megnyílik a koponyám.

Lehet, hogy az egész az odaégett zsemlemorzsa miatt van. A barátnőm szilvás gombóccal akart kedveskedni, hogy mire hazajövök a munkából, tudjak enni. Nem várom el tőle, hogy mindig így legyen, mert sokszor nem tudom, hogy mikor végzek. Azt mondta, hogy ez egy különleges nap, hogy tényleg meg akart lepni, csak odaégett a zsemlemorzsa, mert annyira beszélgetett Eszterrel, el is felejtette, hogy főz. Leginkább azt a lábast sajnálja, mert az a kedvence volt, de nem lehetett megmenteni.