A tinianya

Nagyon várta a barátnőjét. Tele volt a szíve kétségekkel, várakozással, és befészkelte magát a lelkébe egy jó adag szorongás is. Talán ha nem meséli el neki minden asszony tizenhattól ötvenig, hogy milyen volt a szülése, mekkora fájdalommal járt, és hogy mennyire nem tudott senki semmiben segíteni, ez a várakozás azért boldogabb lett volna. Rémtörténetek sorjáztak előtte, korán született meg rosszul elhelyezkedő gyerekekkel, bent maradt méhlepénnyel, napokig tartó vajúdással, alig megállítható vérzésekkel, amin semmilyen ráolvasás nem segített. Mintha mindenkit megvert, és nem megáldott volna a Jóisten.

Aztán a borzalmak közül mindig elődugta a fejét a boldogság. Az egyszeri és hasonlíthatatlan. Minden egyes gyerek megszületése ilyen egyszeri és hasonlíthatatlan földöntúli boldogság volt. Hiába dőlt az anyákból a panasz, neki úgy tűnt, olyan hatalmas és megrázó élmény volt ez a nőknek, mint a férfiaknak a háború. Ahogy múltak fölöttük az évtizedek, kezdtek mindent felejteni, munkát, házépítést, lakodalmat, betakarítást, de ez meghatározó élményük maradt. A szülés meg a katonaság. A kisbaba meg a fegyverek. Aki nem szült és nem volt katona, az a falu szemében nem is volt igazi asszony vagy igazi férfi. Az tapasztalat nélkül élt. Mint aki sosem látta és sosem élte át, milyen az, amikor a szeme láttára leég a háza, aztán meg valahogy mégis felépül.

„Mi újság, tinimami?” Összerezzent a meglepetéstől, de boldogan mosolygott barátnőjére. Imádta Zsóka humorát. Mert mindent megpróbált a jó oldaláról nézni, és láthatóan fel akarta oldani a félelmeit, tudván, hogy még csak kislány, de hamarosan anya lesz. Bár az ő közösségeikben a korai anyaság nem volt különlegesség, a lányok rémüldöztek az első vérzéstől (mindig utólag kaptak felvilágosítást az öregasszonyoktól), a férfiak pedig örültek, hogy beérett, leszakíthatóvá vált nekik egy újabb gyümölcs.