A vőlegény férfi, a menyasszony nő, a rendőr, az rendőr

Néha viccesek. Az egyik germán vagy angolszász legénybúcsúcsapat (nekik) reggel kilenckor ténfergett elő a sarki kisboltból, de olyan vert sereg ábrázattal, hogy eskü, megsajnáltam őket, ráadásul fejenként további két-három gyógysörrel a markukban bandukoltak a rakpart felé, mindezt a honi nagyüzem legaljából válogatva, mer’ egyrészt ha Magyarországon jársz, tégy úgy, mint a magyarok, másrészt meg az éjjel soha nem érhet véget, pláne, ha drága pénzért szervezte valami prelagzi utazási iroda, mese nincs, gyűrni kell kifulladásig. Jól érezzük magunkat, ha beledöglünk is. Nyomtam a kapucsengőt, prüntyögött a digitális Für Elise, akkor értek mögém, és karlengetve óbégatták a dallamot. Mosolyogtam.

De ez ritka. Leginkább primitív, szánalmas és kínos amit és ahogyan az ideiglenesen hazánkban tartózkodó nászhordák a budapesti bulinegyedben összehoznak. És ez nem ilyen korosodva morcogás, hisz derülő (ejnye, hát nem dérülőnek olvastam saját magamat) lélekkel emlékszem vissza ifjú korunk bohóságaira (szerencsére csak én, és nem a fél internet, ó, boldog okostelefon-, és internet előtti idők), ám, hogy kacagtatónak szánt felirattal direkt a jeles alkalomra készíttetett egyenpólóba kényszerítve tomboljam végig a hétvégét egy idegen városban a branccsal, amelynek két-három tagjához semmiféle viszony nem fűz – sőt, akár most láttam őket először –, csak mert néhány nap múlva oltár elé vonul a valamilyen szintű ismerősöm, vagy éppen én magam, hát, izé. A tréfarépa feladatokról nem beszélve, az itiner ugyanis nagy úr, ha nincs kipipálva mindahány bulistáció, bizonyára boldogtalanságba fullad a házasság, netalán elmarad a gyermekáldás, vagy ki tudja, miféle átok sújtja majd a nászt. És akkor a magyar rendőrség... Na, de szépen, sorjában.

A teljes cikket a Magyar Hang június 17-én megjelent, 2022/25. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!