Fuccs

Beszél hozzám ez az ember, azt mondja, Gyulának hívják, és ez furcsa. Már nem az, hogy ez a neve, hanem hogy beszél, a magyar vonatokon nem szokás ismeretlenül, esetleg keleten, a román és az ukrán határ közelében, ott igen, de errefelé, ezen a vonalon egyáltalán nem, ez itt a főváros és az agglomeráció, a szóba elegyedés már-már erőszakos művelet, megsérül a magánszférám, megreccsen az aurám, repedések keletkeznek privát univerzumom burkán, erőfeszítéseket kell tennem később, hogy begyógyuljanak.

Mindent megtettem, hogy ne ez legyen, néztem kifelé az ablakon mereven, noha nem volt mit nézni, piszkáltam a telefonomat, bár nem kaptam üzeneteket és nem találtam híreket, elővettem a könyvemet, hasztalanul, hiábavaló volt minden igyekezetem. Látszott, hogy kommunikáció lesz elkerülhetetlenül, már akkor, amikor felszállt Gyula, és velem szemben ült le a szinte üres kocsiban.

Fekete nadrág, barna kabát, nem vette le, sáros cipő, hosszú, ősz haj, valaha fehér maszk, most tejeskávé színű, mosva ránézésre sosem volt. Alaposan elhasznált barna bőrtáska is még, vállra akasztós, ilyet hordtak negyven éve a bölcsész entellektüelek, nekem is volt később, kirepedt a varrás mentén, egyszer rendbe szedettem, megint tönkrement, kidobtam, már sajnálom, ereklye lehetne. Gyuláé is túlélhetett néhány évtizedet, áteshetett egy-két nagyjavításon.