Harangok

A harangok beszélgetnek az emberekkel. (Ágoston István)

Ha gyermekkorod keresed, és régen távolra vitt a sors a széles környéktől, ahol rakoncátlankodtál, barangoltál a haverokkal; térj vissza, keresd a szülői házat, akkor is, ha mások lakják, vagy helyén lakótelep terpeszkedik. Sétálj iskolád felé, járj körbe, és ha semmit sem találsz, egyetlent biztosan: a templom harangját. Megszólal hirtelen. Lassú ütemben kezd, mintha bizonytalanul, aztán rálendül, ritmusosan kong egy percen át. Ugyanúgy, mint a tovatűnt boldog időkben. A templom saroknyira, jártatok is vasárnap, kamaszkorodban már nem, súlyos lett volna a titok, őrizni nehéz, meg az úttörő kirándulások, KISZ-es cécók, na igen, gyakran voltak aznap. Megállsz, könnyezel. Körülnézel, csak ne lássák mások. Meglett férfi létedre. A harangszó, faludban, városodban, vásottkölök-terepeiden és az egész világon öröktől van, lehet, így igaz, és tán úgy is, hogy örökké lesz.

Nincs létezés harangok, csengettyűk, kolompok nélkül. Megszokod, észre sem veszed, mint szíved dobogását. Szólnak szakadatlanul mindenfelé: a gulya kolomppal ballag haza, záródó vasúti sorompó tányérharangot üt, csönget a bringás, a villamos (még álmában is, egy picit). Volt nékünk egy édes házmester asszonyunk, ha hirdetnivalója volt, kikolompolta, két kongó vasat ütött kalapáccsal; lakótársak, aki a lakbérrel elmaradt, jöjjön.
A harang rég nem csak vallás és hit jelképe. Diadalról ujjong, gyászban szomorkodik, órák múlását pontosan jelzi. Minden darab műalkotás. A harangöntés a történelem része. Nem ipar. Művészet. Mint a hangszerkészítés. A harangnak, zongorának, hegedűnek egyedi hangzása van. Nincs két egyforma.