Hegyke

Mit szokott mondani az ember, ha szerelméről kérdezik? Többnyire blődségeket, közhelyeket, vagy inkább kikéri magának a faggatást. Mit lehet mondani a szerelemről? Semmit vagy alig valamit.

Így vagyok én is Zalával. A szerelem előbb lobbant, mint bort ihattam volna egyáltalán, de a szőlőknek, a zalai „hegykéknek” köze volt hozzá, nem is kevés. Hegedűs Pista bácsi karóra támaszkodó Zenitjei között olyan volt kucorogva olvasgatni tizenöt évesen, mintha soha ki se szakadtunk volna a paradicsomból. A zalai ember a hegyre megy, a hegyről jön, a hegyen él – akkor is, ha domb az, tudja jól, kedélyes agyagkupac, amit legjobb kedvében formázott két tenyérrel a Teremtő, de hegy aligha. És ha már tudja, furfangos daccal hegykének kezdi nevezni, mert maga is egyszerre kicsiny és hatalmas, mint a dombjai.