Így mutatkozott be nekem a világhírű karmester

Valamikor régen… – igazából nem örömteli számomra, hogy így kell kezdenem az írást, de célszerű tudomásul venni, ami van, főleg, ha nem lehet változtatni rajta. Szóval jó néhány évtizeddel ezelőtt a városunk hajókikötőjénél, a sétány elején volt egy bazársor, az úgynevezett „gombák”. Terméskőből épültek, és közös betontető alatt sorakoztak egymás mellett, így rossz idő esetén ide, az üzletek közti tető alá lehetett behúzódni a járókelőknek, ami nekünk külön öröm volt; mert ha valaki már arrafelé szédelgett, akkor nyilván elkezdte nézegetni a kirakatokat is, amíg az eső végét várta. És ha már nézelődik, akkor nagyobb az esély arra, hogy vásárolni is fog. Ez számunkra létkérdésnek számított, mert anyám ott működő könyvespavilonjában nem volt fix fizetés, kizárólag a forgalom után kapott százalékot. Ez most nem panaszkodás, mert jól ment a bolt. Nyaranta nagy volt a nyüzsgés arrafelé, lévén ez városunk egyik legforgalmasabb pontja.

Akkortájt főiskolás voltam Pécsen, s a vizsgaidőszak múltán, hazaérve alig vártam, hogy befészkelhessem magam a könyvek közé, aminek anyám roppant módon örült, mert végezhette otthon a soha nem fogyó házimunkát. A befészkelést meg tessék szó szerint érteni, mert a hely meglehetősen szűk volt, az égvilágon mindenütt könyvek tornyosultak. Ha új szállítmány érkezett, még mozogni is alig lehetett. Az új szállítmányok összetételébe nem nagyon volt beleszólásunk, de miután igen jó forgalmat bonyolítottunk, a gazdánk, a városi könyvesbolt vezetője nem szűkölködött jól fogyó kiadványokkal is ellátni bennünket. Gyuri bácsi nem a rátermettsége vagy a végzettsége, hanem a pártkönyve és -hűsége miatt került ebbe a pozícióba – végül is a kultúra terjesztéséhez nélkülözhetetlen egy piros tagkönyv, de főleg az éberség! Javára legyen írva, elismerte anyám széles körű ismereteit és olvasottságát, hallgatott rá. (Egyébként akkoriban ő volt a város labdarúgócsapatának az edzője is. Rokonszakma.)