Puzsér Róbert tőle megszokott gondolatébresztő és lendületes írásában (annyira lendületes, hogy az ember olvasás közben hallja erőteljes, kissé hadaró hangját is) nagy s némiképp végiggondolatlan logikai kanyarokba hajszolta magát. Kiindulópontja, hogy az abortusz magzatgyilkosság, ráadásul a magzat leendő felnőtt embert rejt. Ezen a ponton sétál bele Puzsér a magzatvédelem szokásos csapdájába. Kijelenti ugyanis (leszögezve: „nincs jó kompromisszum”), hogy az életet bizonyos helyzetekben mégis ki lehet oltani, például „amikor a baba diagnosztizált genetikai vagy fejlődési rendellenessége nyomán fogyatékosan jönne a világra”.
Puzsér Róbert a megállapításon túl adós marad az indoklással. Pedig nem ártana, hiszen – mint írja – gyilkosságról van szó. Ha az abortusz gyilkosság, akkor minimálisan elvárható lenne tőle, hogy logikus magyarázattal szolgáljon: szerinte mikor elfogadható a gyilkosság, és mikor nem. Miért nem fontos az élet védelme a fogyatékkal élők esetében, miért engedhető meg, ha sérültekről van szó – megint csak őt idézem – „ártatlan magzatok tízezreinek kínhalála”? Mitől értéktelenebb egy fogyatékos ember élete, mint egy egészségesé? Milyen alapon vállalkozunk – szándékosan használom a szót – a szelekcióra?
Ráadásul a likvidálási elképzelések eredője ebben az esetben általában nem a magzati állapot, hanem mindaz, amit a felnőtt, „egészséges ember” fogyatékos társaival szemben előítéletként megfogalmaz, amelynek közkeletű végpontja a felkiáltás: szerencsétlen, jobb lett volna neki, ha meg sem születik. Holott, szemben az ismert érvvel – másfél évtizedes tapasztalatommal nyugodtan mondhatom – egy fogyatékkal élő ember egyáltalán nem boldogtalanabb, mint testileg és egyéb téren egészséges társai. Ha a társadalom, a körülöttük lévő közösség tiszteletben tartja személyiségüket, szeretettel viszonyul hozzájuk, akkor a miénktől eltérő körülmények között ők is „teljes életet” (jelentsen ez bármit) élhetnek. Ehhez viszont szükséges a társadalom nyitottsága, befogadó alapállása, előítéleteinek legyűrése.
A szegény, jobb lett volna, ha meg sem születik hazugsága mögött a fogyatékkal élő emberekkel kapcsolatos ismerethiány, erős idegenkedés, illetve a képmutatás rejlik. A szánakozásba rejtett kegyetlenség legelső oka a közösségi felelősség elől való menekülés. Mert a fogyatékos emberekkel való együttélés – minden kétségtelenül meglévő szépsége ellenére – áldozatokat követel a társadalomtól, az adott családtól.
Hogy erre vagy másra vezethető-e vissza a gyilkossággal kapcsolatos logikai bukfenc, azt nem tudom. (Nem foglalkozom most az egyéb kategóriákkal, az erőszakból születettek vagy az anya életét veszélyeztető magzatok élethez való jogával.)
A fentiekből következik viszont a szigorúan elméleti zárókérdés: ha az abortusz gyilkosság, akkor nem abszurd dolog élet és élet között szelektálni? Vagy az abortusz mégsem gyilkosság? Melyik „oldal” érvei az erősebbek? Kinek van joga mindebben megfellebbezhetetlen ítéletet hozni?
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/28. számában jelent meg július 8-án.
