Lesz értelme?

Eleinte talán csak érdektelennek tűnnek a korábbi örömök. Terhessé válnak a találkozók, jobb egyedül. Hirtelen hangulatingadozások, ingerlékenység váltakozik, a korábban jól bejáratott útvonalak látszólag összekuszálódnak. A szavak is mind nehezebben jönnek, nevek, helyszínek homályosodnak el. A demencia alattomosan támad, sem megállítani, sem visszafordítani nem lehet. Sérül a rövid távú memória, törlődnek a közelmúlt történései, az érintett egyre inkább elveszíti kapcsolatát a jelen valóságával. A hozzátartozó, ha 24 órás ápolást vállal, állandó, idegőrlő készenlétben él, ha gondozóotthont talál szerettének, kínzó lelkiismeret-furdalással küzd. A szomorú magyar valóság, hogy a betegségre gyakran mindenki rámegy, lelkileg és anyagilag egyaránt. Mert a hozzátartozó ápolását megalázóan alacsony fizetséggel tudja le a kormány, az otthonápolást pedig átengedte a feketegazdaságnak és – tisztelet a kivételnek – a képzetleneknek, akik szolgáltatása átlagos család számára megfizethetetlen. A demensotthonokba csak kihalásos alapon lehet bejutni, az átlagos idősotthonok pedig, ahová szintén sokéves várólista van, nem vesznek fel demens szépkorúakat. Ha valaki elhelyezése alatt válik demenssé, elköszönnek tőle. Ápolóik helyzete sem egyszerű, egy szakképzett gondozó sem viseli könnyen, ha a beteg üt, rúg, harap, különösen, ha közben alulfizetett, és nincs lehetősége arra, hogy a lelki terheket enyhítő terápiás beszélgetéseken vegyen részt. Az elöregedő magyar társadalomban becslések szerint jelenleg 250 ezer demens beteg él, a hozzátartozókkal együtt a problémával érintettek száma az 1 milliót is eléri.

A teljes cikket a Magyar Hang hetilap 2024-es első számában találja. Vegye meg január 11-ig kapható nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!