Az a szomorú igazság, hogy a mohácsi vész óta Magyarország ereje nem elég erős arra, hogy tartós szövetségtárs nélkül megélhessünk, érdekeinket kellő módon megvédhessük (Tisza István miniszterelnök az Országgyűlésben, 1904. július 8.)
Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra: Turulok kerengnek a levegőbe, nyílzáport lőnek a Nap felé, támadásra készülnek a magyarok. Hányadikra, mióta a betűtanító olasz papokat koncolták? (Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára)
Utassy József kortársam, aki sosem volt hajlandó szolgálni „aljas, nyomorító hatalmakat”, az 1960-as években parodisztikus éllel írta, hogy „Nekünk utat Kelet mutat, ezért ugat ránk a Nyugat.” Akkor már kevesen hitték nálunk, hogy valóban a jobb jövő ígérete és nem a szolgaság forrása a vörös cárok országa. Hatvan évvel később az Orbán-kormány médiája azt hirdeti, hogy a kommunista uralom idején annyira csodált Nyugatnak bealkonyult, válságban van, mint volt egykor a Római Világbirodalom. Ugyanakkor közel húsz éve jogilag és szervezetileg is a Nyugat része, szövetségese vagyunk, sorsunk közös. Mielőbb hagyjuk el a süllyedő hajót, szövetkezzünk Oroszországgal, és készüljünk föl arra, hogy a jövő Kínáé? Szent István, a reformkor, Széchenyi, Kossuth, Ady és a rendszerváltoztatók nagy tévedése volt a Nyugattól várni a magyarság jobb jövőjét? Vagy lehetséges a két politikai rendszer között manőverezni, ki lehet maradni az új hidegháborúból?
Magyarország a második világháborúból nem maradt ki. Sokak szerint a náci Németország utolsó csatlósa volt. (Rákosi Mátyás úgy mondta: „bűnös nemzet”.) Azonban éppen egy amerikai, 1933 és 1941 között Roosevelt elnök magyarországi követe, J. F. Montgomery cáfolta Magyarország Hitler iránti szolgalelkűségét Hungary, the Unwilling Satellite címen 1947-ben megjelent könyvében. Magyarországon csak a rendszerváltozást követően, 1993-ban jelenhetett ez meg magyar fordításban, Magyarország, a vonakodó csatlós címmel a Zrínyi Kiadó jóvoltából. Ránki György, a neves történész, kérdés formájában („Az utolsó csatlós vagy a vonakodó csatlós?”) lényegében már az 1980-as években letette a garast, hogy nem voltunk Hitler hűséges szövetségese. Miniszterelnökként Teleki Pál, Horthyval egyetértésben, megpróbált kimaradni a háborúból, és amikor válaszútra került, hogy vagy csatlakozik Hitler Jugoszlávia elleni támadásához, vagy előbb-utóbb a megszállt Lengyelország sorsára jut, az öngyilkosságba menekült. A Kállay-kormány 1943-tól egyértelműen a háborúból kiválni, „kiugrani” próbált. Ennek ellenére a köztudatban – nemcsak külföldön, de jórészt itthon is – az a kép rögződött, hogy Magyarország a második világháborúban a Jó és a Gonosz küzdelmében a rossz oldalra állt, 1944-ben zsidó származású állampolgárait segített a gázkamrákba küldeni. A „második Trianon”, az 1947-es párizsi béke nem értékelte, hogy Magyarország „vonakodva,” Romániánál vagy Szlovákiánál jóval kevésbé szolgálta ki a náci Németországot, és a leigázott Európában itt maradt fönn leginkább a szabadság. Ma a „Brüsszellel” hadakozó, az EU föllazítását javasoló, az Ukrajnát legföljebb félszívvel támogató Magyarország sokak szemében vonakodó szövetségesnek tűnik. Ha a Nyugat mégsem bukik el, mi lesz a sorsa a vonakodó, az egységet bomlasztó szövetségesnek?
• Hanyatlik-e a Nyugat és jobb-e a Kelet?
• Milyen következményei vannak az elveszett magyar presztízsnek?
• Ki lehet-e maradni az új hidegháborúból?
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
