Nagykörút

Ezerkilencszáz-kilencvenkettő április huszonharmadikán délután jártam végig először gyalogosan teljes hosszában a pesti Nagykörutat. A dátumot azért tudom pontosan, mert utánanéztem: emlékeztem, hogy a húsvétot követő hétre esett, azon belül is egy nappal a Pestről történő újabb hazautazásom előtt. Csütörtök volt, valamikor négy felé, amikor nekivágtam. Az út sokkal rövidebb volt, mint ahogy eredetileg számítottam, alig több mint egy óra alatt tettem meg, még úgy is, hogy több helyen megálltam kirakatokat nézegetni. Könyvesboltok és lemezboltok kirakatait: akkoriban még sok ilyen volt a Nagykörúton, és szerte a városban is. Plázák egyelőre nem épültek, az akkor nagyáruházakként emlegetett komplexumok pedig mai szemmel nézvést, utólag visszatekintve meglehetősen kicsinek tűnnek. Az áprilisi verőfényben fürdő Nagykörút mégis olyan volt, akár egy színes kaleidoszkóp.

Arra is emlékszem, hogy azon a délutánon többnyire sütött a nap, noha kósza bárányfelhők is úsztak az ég kékjében, amelyek időnként egymásba kapaszkodtak és nagyra nőttek, árnyékot vetve a tavasztól fénylő aszfaltra. Sportcipő volt rajtam, farmernadrág és farmerdzseki. Továbbá a fejemre pántként kötve egy kendő. Akkoriban kezdtem el növeszteni a hajamat, egyelőre nem kimondott céllal, pusztán oly módon, hogy a szüleim újabb és újabb fölszólításaival dacolva juszt sem mentem el fodrászhoz.