Ne idegeskedjél!

Amikor gimnáziumba kerültem, és ismerkedés gyanánt először beszéltem újdonsült osztályfőnökömmel, neki ezek voltak az első szavai hozzám: – Ne idegeskedjél!

Harmincegy évvel később, az esedékes érettségi találkozó idején, amikor elmentem a hajdani osztályfőnökünkért autóval, és a kötelező udvariasságon is túlmenően, őszinte érdeklődéssel kérdeztük egymást a másik hogylétéről, megint csak előjött belőle ez a régi mondat, amitől egyszeriben újra kamasznak éreztem magam: – Ne idegeskedjél!

Életemben először tettem föl magamnak a kérdést, hogy tényleg, mennyit is szoktam idegeskedni, és rám lehet-e fogni azt, hogy netán többször rám jön az ideg, mint másoknál, vagy mint ahányszor az élet úgy általában megköveteli.

Persze, értem az osztályfőnököm egykori és mostani nézőpontját. Az ember alapvetően az idegeskedéstől szokott dadogni. Viszont én abba a kisebbségbe tartozom, amelyik nem attól. Nemcsak attól, nem föltétlenül attól. Hanem úgy általában véve mindentől. Ez egy réges-régi bekattanás, amit több-kevesebb eredménnyel próbáltam és próbálok mind a mai napig kezelni, ennek eredménye hol kevésbé, hol jobban tűnik szembe. Abba az ábrándba ringatom magam, hogy mostanában talán kevésbé. Vagy legalábbis azt merem állítani, hogy volt idő, amikor erőteljesebben föltűnő volt. Mindazonáltal az is lehetséges, hogy én belülről egészen másként tekintek a saját dadogásomra, mint ahogyan az kívülről látszik. Harmincegy évvel ezelőtt, a gimnázium elkezdésekor például megsértődtem az osztályfőnököm megjegyzésére. Mert hát végtére is mit gondol ez, honnan veszi, hogy ideges vagyok. Éppenséggel attól kezdek majd idegeskedni, hogy ilyeneket mond nekem.