Omnia vincit amor

A kávé legyőzi a szerelmet. Így fejtette meg Vergilius sorait egy barátom, vagyis egy külvárosi pincérfiú, akivel egy időben egymáshoz terelt bennünket rossz sorsunk. Egy barista miatt hagyta el a felesége, aki graciőz volt, gyermekmosolyú, őzszemű – és talán portugál. Aztán ez a graciőz, gyermekmosolyú, őzszemű – és talán portugál – barista a nőt hagyta el egy másikért (szebbért? fiatalabbért? portugálért?), ahogy az lenni szokott vásznon, életben és színpadon. Így talán érthető a keserű parafrázis. Meg hogy ilyenkor az ember barátnak hiszi az ivócimborát, önzőn követel figyelmet, társaságot, mint egyébként, békeidőben. És akarássá változik, molekuláiban, sejtjeiben lesz leigázott. Az ő, életrajzilag igen indokolt értelmezői elhajlása persze nem a valós megfejtés (bár végül is miért ne terjedhetne ki a posztmodern hermeneutika a nyelvek önkényes értelmezésére is – „messziről jött nyelv azt mond, amit akar”). A szerelem mindent legyőz, és nekünk hagynunk kell magunkat, szól az eredeti nyersfordítása, amit Lakatos István még épp szöveghű magyarítása így old meg: „Mindenen úr vagy, Amor; hódoljunk hát meg Amornak!”

A szállóigésedett változat (talán) ismertebb szórendjét, az „Amor vincit omniá”-t Caravaggio biggyesztette 1602-re befejezett Győzedelmes Ámor (avagy Cupido) című olajfestményéhez, ahol a gyermek külsejű szerelemisten látható nyílvesszőkkel, barna sasszárnyakkal, szanaszét heverő hangszerekkel és játékszerekkel. E kép pajzánba hajló, urbánbukolikus kedélye messzire szakad a vershelyzettől, ami az elhagyatásról, a legyőzetésről – és nem győzelemről – beszél. Gallus balsorsú szerelméről, könnyel jól sosem lakó, kegyetlen Amorról inkább. A hasonnevű, Vergilius kortárs költővel vélhetően azonos az eclogai megcsalatott, kedvese valóságosan nem Lycóris volt viszont, hanem Cytheris, és ünnepelt színésznője volt korának. Hogy a versbélivel azonos mód költői név ez is, engedi sejteni Csokonai Citére szerepéhez fűzött megjegyzése a Dorottyában: „Citére, görögűl Cythere, deákúl Vénus, a szerelem istenasszonya, ki hattyúkon jár.” A szerelmes maga a szerelem, a vágyott maga a vágy tehát: tárgy és alany, ómega és alfa.