Új múlt

Azon még sosem gondolkodtam el, hogy egészen pontosan milyen ősöket szeretnék. Pedig az utódaimat illetően megvoltak az elképzeléseim. Anyává válásom előtt azt vártam, hogy a lányom majd egészen olyan lesz, mint én. Külsőleg és belsőleg valóságos kicsinyített másom. Ugyanazok a tevékenységek érdeklik majd, mint engem és mindenről osztja a véleményemet: mintha csak saját magammal beszélgetnék. De a lányom ehelyett önálló individuum, aki egyszer kíméletlenül lehurrog, máskor meg hol balról, hol jobbról előz. Bár a szeme az kiköpött az enyém. Aztán szerettem volna még egy szőke, kék szemű fiúcskát is, aki olyasféle finom, visszafogott és bölcs lény, mint Saint-Exupéry Kishercege, a kisfiam ehelyett szurtos, barna vasgyúró, aki sokat eszik, élesen sikít, nagyokat röhög és nem foglalkoztatják a lét kérdései. Szemlátomást nem teljesültek a kívánságaim. Na de talán a felmenőket illetően mindez még nem teljesen reménytelen.

Legalábbis mindig erre a következtetésre jutok, ha a különféle utóbbi időkben létesült múltkutató intézetek eredményeit figyelem, legyen szó a fiktív pozsonyi csatáról készített animációs filmről vagy egy alternatív Horthy-korszakot bemutató kiállításról. Máris bánom, hogy nem szenteltem időt az elképzeléseim pontos körvonalazásának. A családfakutató oldalak digitalizált anyakönyveinek lapozgatása közben vajon világosan megfogalmazódott bennem, hogy egészen pontosan milyen déd- és ükszülőket keresek, vagy csak a képernyőt üres fejjel bámulva vártam, hogy az ölembe hulljon valami? A letűnt korokhoz nem szabad ilyen ernyedten, koncepciótlanul viszonyulni. Ha nekem bármi megfelel, akkor bármit kapok. Vajon nem kellene inkább példát venni a XX. század azon névtelen kisembereiről, akiknek a boldogulásuk függött a kellő történelmi pillanatban eltitkolt törvénytelen származástól, zsidó nagymamától, nyilas nagypapától, osztályellenség rokonoktól, ávós nagybácsitól, III/III-as édesapától? Vajon túlélték volna a XX. századot, ha a történelmi tudatuk nem ennyire éber?