Rengeteg víz van, csak nincsen víz

Rengeteg víz van, csak nincsen víz

Toldi Csaba (Fotó: Grimm Balázs/Magyar Hang)

Ha nem sikerül megfogni a vizet, ha továbbra is a szabaduljunk tőle mielőbb elve érvényesül, az ország jelentős része sivatagosodásnak indulhat. A Homokhátságon már tesznek ez ellen, nem kevés bürokratikus akadályt leküzdve. És számolva azzal is, hogy aki hosszú távon gondolkodik, menteni próbálja a területet, eleshet a támogatásoktól. Helyközi Járat – indulunk! 

Kapok térképet e-mailben. E szerint a Jászszentlászlót Kiskunfélegyházával összekötő műútról egy vasúti megállóhelynél kell balra fordulni. Kizökkent világ. A vasúti megállóhely egy buszmegálló. Valamikor volt itt esőbeállónyi kis állomásépület is, az 1984-es vasúti térkép még jelzi, ma már nyoma sincs. Ahogyan a térséget átszabdaló csatornákat is feltünteti a GPS-es atlasz, de ha a vizek alapján akarnék tájékozódni, eltévednék. 

A kiszáradt erekben kicsit dúsabb a növényzet, mint máshol, ennyi. Kátyúk nincsenek, ahhoz más talaj és áztató, szétfagyasztó víz kellene, itt csak homok van. Homokhátság. A „-hátság” jelzi az egyik problémát: innen elfolyik a csapadék. Magától is, a csatornarendszernek köszönhetően meg pláne. A klímaváltozás meg a másikat: hol aszály van, hol egy nap alatt leszakadó hónapnyi eső. Az út személyautóval is járható, a kocsi kicsit olyan, mint egy hajó, meg-megúszik a homokon. 

Lassan, de összeáll a kép. Az ENSZ ezt a térséget tavaly félsivatagnak minősítette. Elmegyek egy szotyolaföld mellett, a napraforgó kiégett és térdig ér. Amott öntözőberendezés áll, csak azt nem tudni, minek. Kicsit odébb marhatelep. A jószág szénát falatozik, pedig ilyenkor még legelnie kellene. Errefelé még a máskülönben agresszíven terjeszkedő vaddohány is satnya, bár ez nem baj, semmire nem jó, hacsak nem méznek, a virágpora.   

Eördögh Andráshoz igyekszem, aki néhány társával próbálja megfordítani a Homokhátság sorsát: csatornákat zárnak le, vagy épp nyitnak meg, földjeik egyes részeit elárasztják, hogy vizet tartalékoljanak. Távolság van, csengő nincs, Andrást a tanyája kapujánál felhívom. Kézenfekvő javaslattal él: nyissam ki a kaput, és menjek be. Mivel várjuk még Jászszentlászlóról Toldi Csaba gazdát, a Dongér–Kelőér Vize Egyesület elnökét is, megkérdezem, becsukjam-e magam mögött a kaput. – Inkább igen, mint ne – válaszolja –, nem szeretném, ha a lovaim kimennének, és felszállnának a vonatra.

Hát jó. Pár száz méterre legelészik is néhány lovacska, nem érdeklem őket. Kár, mert ezek híres lovak, kunfakók a fajtájukra nézvést – maga Eördögh András álmodta meg és kezdte tenyészteni. 

Megérkezik Toldi Csaba, vagy féltucat macska és a sinka fajtájú Fürge kutya társaságában ülünk le beszélgetni. Sorra vesszük a múlt hibáit. Errefelé már évszázados probléma az, hogy a víz túl gyorsan leszalad a földekről, ezt csak tetézte, hogy az ötvenes évektől csatornahálózatot ástak, ami elvezeti a vizeket. Országosan 42 ezer kilométer, az Egyenlítővel megegyező hosszúságú csatornát létesítettek. Évente három Balatonnyi vizet engedünk ki az országból.

– Nálunk 100 kilométer körüli csatorna van három település (Jászszentlászló, Móricgát, Szank) környékén – mondja Csaba. – Évről évre romlik a helyzet, rengeteg ásott kút kiszáradt, a talajvíz egyre lejjebb van. Komplett erdők nyomorodnak meg a vízhiány miatt, az ősz a lombokon jóval hamarabb látszódik, mint hogy eljönne az ideje. Vadak hullanak el, semmi bajuk nincsen, egyszerűen szomjan halnak.

Andrásnak csökkentenie kellett az állatai számát, a marhákét ötven, a lovakét húsz százalékkal. A két férfi elmondja, a rendszerváltás sem tett jót a vízgazdálkodás ügyének. Mert nem átgondoltan osztották szét a földeket. Az első nagy hiba az volt, hogy azokat a területeket is kiosztották, amelyek vízgyűjtő, vízmegtartó helyek voltak. Ezeknek most több tulajdonosa van, akad, akinek nem jó a víz, mert mondjuk kisállatokat tart, másnak jó volna, mert növényt termeszt, megint mást pedig egyáltalán nem érdekel ez a probléma. A széthúzó érdekek mentén lehetetlen egyezségre jutni. 

Minden magyar felnőtt tudja, hogy ha belvízről hall a hírekben, akkor ott valami nagy bajról esik szó éppen. Holott belvíz tulajdonképpen nincsen. Az a víz helye, ahol van, tartják Toldi Csabáék, az nem belvíz, hanem csak: víz. Egy természetes dolog. És ahol ott van, azok nem szántóföldnek való helyek. 

– Van egy láprétdarabkám – mondja András –, 2010-ben ott vizsgálgattuk a pókok világát a gödöllői egyetem munkatársaival, és csak gumicsizmában tudtunk a területen járni. Kicsit kínos is volt, mert a víz magasabbra ért, mint a csizma szára. Abban az évben nem tudtam ráengedni a rétre az állataimat. A következő 2-3 év ezt pótolta, olyan mennyiségű zöld nőtt, hogy nem csak kaszálni, legeltetni is tudtam. Ez egy természetes folyamat, nem küzdeni kellene ellene, hanem elfogadni.

– Mindez nem a mostani, sem az előző kormány hibája – állapítja meg. – A mai, idősebb agrármérnökök még a kommunista éra szellemében nevelkedtek, nem könnyű a gondolkodásmódot megváltoztatni. A szántás–vetés–aratás, mint helyes mezőgazdasági gyakorlat, nagyon beleivódott a fejekbe.
– Meg a mennyiség – teszem hozzá. – Hogy a háború előtti időszakban minőségi mezőgazdasági terményeink voltak, kevesebb hozammal, de az elvtársak fejében megszületett a gondolat, hogy minden elvtárs mindennap ehessen húst. Meg az, hogy mi lássuk el gabonával a Szovjetuniót. Lett a minőségből mennyiség. Talán ebből is fakadt, hogy olyan területeket is meg akartak művelni, ahol megáll a víz. 
– Igen – érkezik a válasz –, de amikor a jó minőségű földön feljön a víz, az annak a jele, hogy az a terület a pusztákhoz tartozik, és nem a szántóföldhöz. Bár az is igaz, hogy amikor ezeken a területeken tudnak termelni, akkor nagyon jó a termés. 

A mennyiség növelésének szándéka még mindig benne van a fejekben. Ennek érdekében műtrágyáznak, minek következtében szépen lassan kipusztul a talaj. Ugyanakkor húzzák a vészharangokat, mert évente jelentős területekkel kevesebb a termőföld. 

Egyik macska megtámadja a közelben kapirgáló tyúkokat. Fürge kutya menne rendet tenni, de visszaparancsolja a gazdája. – A mi helyzetünkben az a nagy gond, hogy változnak az éghajlati időszakok – tér át András egy újabb problémára. Vannak csapadékosabbak meg kevésbé csapadékosak, most pont egy ilyen „kevésbé”-nél járunk. Ez nem lenne probléma, ezt túl lehet élni, ha jön utána néhány csapadékosabb év. A gond az, hogy itt vagyok most már több mint negyed százada, és azt a tendenciát látom, hogy évről évre lassan, de biztosan rosszabb a helyzetünk. Közben minden kormány az árvíztől tart. Kétségtelen, az össze tudja dönteni a tanyákat. Ha túl gyorsan jön le a csapadék, és volt ilyen, nem is egyszer, ahol nem homok volt, ott nagyon nagy gondokat okozott. Itt semmit, megjelentek a pocsolyák, amelyek aztán szépen eltűntek. Az árvíz nagyon látványosan pusztít, miközben elmossa az épületeket. Elköltöznek miatta az emberek. Ha viszont nincs víz, akkor is ez a vége a történetnek. Nem tudnak termelni, hát odébbállnak.   

– Önök is a régi rendszerváltás előtti gondolkodásmódban szocializálódtak szakmailag. Honnan jött az ötlet, hogy ezen a változtatni kell? Hogy meg kellene fogni a vizet. Másnak meg miért nem? – kérdem.
– Nagyon sok gazdának eszébe jutott – számolnak be Andrásék. – Az az alapprobléma, hogy olyan területek vannak magánkézben, ahol víznek lenne helye. Ha valaki mondjuk kisállattartással foglalkozik, őt zavarja a víz. Ez az egyik probléma. A másik, hogy van egy csatornánk, a Dong-ér, amely erecske volt, de az ötvenes években megcsinálták csatornának. A hatvanas években meg kitalálták, hogy ha itt átvágják a területet, akkor még jobban elviszi a vizeket.

– Az volt a cél, hogy minél nagyobb területen tudjanak termelni? 
– Igen, ez volt a gondolat, csak nem lett belőle semmi – válaszolja Toldi Csaba.
– Később egyetlen ember kért bocsánatot azért, hogy ebben részt vett – veszi át a szót Eördögh András. – Akkoriban nagyon nagy pénzt adtak a vízelvezető árkok létesítésére. És a téeszek ebből rendkívül jól profitáltak. Így lett három falunak száz kilométer csatornája. Ráadásul egyirányúak, nagyon nehéz lenne megfordítani őket, hogy alkalmasak legyenek vízfeltöltésre.  

Vissza az alapötlethez: több gazdában is megfogalmazódott, hogy a vizet meg kellene fogni. Már a rendszerváltás környékén volt erre egy gazdálkodó, aki elzárta a Dong-ért, majdnem becsukták érte. A vízelvezetés egyébként a térségben nagyon gyors, a Dong-éri-főcsatorna szintkülönbsége nagy, csak Jászszentlászló területén 13 méteres. (A Tisza Szolnok és Szeged közötti szakaszán mindössze 5 méter az esés.) Ráadásul a homok szaporán beissza a vizet. 

– Nagyon nehéz felülről hozzányúlni a dologhoz. Azért, mert nem akarják azt mondani hatóságilag, hogy ember, kisajátítjuk a földedet, mert itt egy tározó lesz. Azt gondoljuk, az a jó, amikor alulról kezdődik a szerveződés – fejtegeti Toldi Csaba. – Amikor valaki szívesen átad pár hektár földet a területéből, és nem érdekli a támogatás elmaradása, mert tudja, hogy kell a pára a növényeknek. Nem baj, hogy ha több hónapig rajta van a mocsárréten, lápréten a víz, mert az a helye. A pára pótolja az esőhiányt. Képes egy millimétert is adni naponta. Minél több ilyen vízfoltunk van… sok kéne, nagyon sok kéne, … akkor érezhető kicsit a páratartalom növekedése. Ehhez sok víz kell.
– Biztosak vagyunk abban, hogy a kormányzat nem örül a jelenlegi helyzetnek – veszi át a szót Eördögh András. – Tudják ugyanis, hogy szó szerint óriási érték folyik ki a kezeink közül. 

A gazdák a fenti problémák megoldására hozták létre a Dongér–Kelőér Vize Egyesületet. Tagjai szívesen átadnak területeket a víznek. És az azért jó, mert erre senkit nem kényszeríthet a mindenkori hatalom, vagy ha megteszi, rögtön ellenség lesz. De ha van egy ilyen civil egyesület, amelyik felajánlásokkal él, akkor ezt örömmel veszik.

– Ígéret van arra, hogy lesz víz? – kérdezem.
– Már az is nagy dolog, hogy nem bántanak minket. Jól áll a szénánk – mondják. – Lezártunk több csatornát, teljesen szabálytalanul, a legelsőt húsz éve, most ezt már megtűrt módon tesszük. Csak az a vízmű kérése, úgy zárjuk el, hogy ha gond van, akkor pillanatok alatt elbontható legyen a gát. 

– A lezárások eredményességét a terméshozamok igazolják. Az egyesületiek figyelőkutakat létesítettek, ezekkel monitorozzák, hogyan mozog, mekkora a talajvízszint. Másfél méter mélyen kellene lennie a víznek, van kút, ahol ez 3,4 méter, de több terület is akad, ahol 6–7–9 méter. (Ez azt jelenti, hogy a föld felszínéhez képest ilyen mélyen kezdődik a nyugvó víz szintje.) Az nagyon durva – összegzi Toldi Csaba. – Az egyik lezárt területen 3,4-en kezdtük, egy nagyobb eső után három nappal 1,5 métert mértünk, majd a vízszint hetek múlva is csak 2,5 méterre esett vissza. 

A másik, amikor elárasztunk bizonyos területeket. Tehát a talajvíz tulajdonképpen a felszínen van. Kaszálás előtt zöldtömegvizsgálatot végeztünk. Ez azt jelenti, hogy egy négyzetméterről levágjuk az ott lévő füvet. Van negyven méterrel odébb egy kontrollterület, amelyik nem kapott vizet. Az elárasztott részen három hétig állt víz. Ez a tábla nyolcszoros eredményt hozott a szárazon hagyotthoz képest – tette hozzá. 

– Ezzel együtt még mindig kevesen vagyunk, akik próbálnak valamit tenni, mert még mindig benne van a fejekben a berögzült dolog: szántás, vetés, aratás, tárcsázás – mondja András. – Mindemellett rettentő bürokratikus akadályokat kell leküzdeni. A folyamat még az elején tart. A törvények megváltoztatása nem egyszerű. A téli csapadékot például el kell engedni egy, a hatvanas évekből származó törvény szerint. Ha megváltozik a szabályozás, és nem szabad elengedni, abból perek sokasága keletkezhet. Árvízkárért már indítottak pereket, kiszáradásért még nem, bár várható, hogy ez hamarosan megtörténik.
– Van párbeszéd a kormánnyal? Zajlik ezeknek a bürokratikus akadályoknak az elhárítása? – kérdezem.
– Abszolút – feleli András. – Azon dolgozunk, hogyan lehetne a törvényi szabályozást egyszerűbbé tenni.  

– Jelen állás szerint ha valakinek van egy területe és hivatalosan szeretné elárasztani, akkor másfél év múlva kaphat rá engedélyt. Közben például hatástanulmányt is kell készíttetnie, meg kell változtatni a terület művelési ágát, és a többi. Egy gazda megjárta az utat, neki az előzőeken felül 760 ezer forintjába került a művelet. Ráadásul ha úgy döntött, hogy a termőföldjén víztározót, visszatartó rendszert épít, akkor a továbbiakban nem kap támogatást a területre, ugyanis az megszűnik termőföld lenni a nyilvántartás számára. A jogszabályok nincsenek mellettünk, az emberek igen – foglalja össze röviden Eördögh András.   

A mostani helyzet szerint a 400 négyzetméternél nem nagyobb tározók létrehozása a legegyszerűbb, éppen ezért az egyesület tagjai minél több ilyet szeretnének. Fontos, hogy ezek a medencék ne legyenek egy méternél mélyebbek, mert akkor bányajogi engedély is kell hozzájuk. Ha viszont ezeket a lépéseket nem teszik meg a gazdák, akkor hamarosan sivatag lesz a földjeik helyén. 

Andrásnak mennie kell, mi is indulunk Csabával, hogy bejárjuk a térséget, a pusztulást fotózni. Nem kell sokat keresgélnünk. Mielőtt elbúcsúzunk, téblábolunk még kicsit a ház mellett, ahol egy tavacska is van. Gyönyörű a gyep, mintha csövekkel öntöznék, alulról. Ekkor egy csapásra megértem a vízvisszatartás lényegét.
– Mitől ilyen zöld és dús a fű? Talán öntözi? 
– Nem, dehogy – válaszolja. – A tóból jövő párától ilyen.