1921-ben kerültek a Szabadság térre az Irredenta-szobrok, amelyek a trianoni békeszerződés következtében elcsatolt országrészekre figyelmeztettek. A téren elhelyezett négy szobor a négy égtájat szimbolizálta, 1928-ban került melléjük az Országzászló a félárbócra engedett magyar lobogóval. A szobrokat és az országzászlót 1945-ben eltávolították, utóbbi helyén épület meg a Szovjet Hősi Emlékmű (ez az egyedüli köztéri szovjet alkotás a fővárosban, ami ma is eredeti helyén látható).
Az elmúlt években a múlt rekvizitumainak valódi funkció nélküli újraépítésének lehettünk szemtanúi. A városligeti Közlekedés Csarnokától – ami a jövőben a Magyar Innováció Házaként működik majd – a Vértanúk terén, a Nagy Imre-szobor helyére visszaépíteni tervezett 1936-os Nemzeti Vértanúk emlékművéig – amely a kor két kiváló művészének, Füredi Richárd szobrásznak és Kismarty-Lechner Jenő építésznek egykori alkotása. A visszaépítés a múlt rekonstruálásának vágyát fejezi ki, semmi egyebet. Az épületek és műalkotások eredeti szerepüket szükségszerűen képtelenek betölteni, ám tökéletes másolatként a jelenben sem nyernek értelmet.
„Megölték, elkaparták, most a szobrát helyezik át" | Magyar Hang
A Nagy Imre-szobor áthelyezése nem sokban különbözik attól, mintha letakarnák vagy teljesen eltüntetnék – véli Mélyi József művészettörténész.
Ezért is tűnik az aktuális politikai és kulturális környezetben – szigorúan az eddig megvalósult szobrokhoz és térrendezéshez képest – üdítő kivételnek a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye, melynek látványtervei múlt héten jelentek meg. A négy méter széles, négy méter mély és száz méter hosszú, földbe vájt „árok” – az építész Zimay Balázs, a tájépítészeti munkákért Mohácsi Sándor felel – az Alkotmány utca Parlament felőli végén kap helyet, a tervek szerint a munkálatokat már április végén megkezdenék, az emlékmű a trianoni békeszerződés centenáriumára, 2020-ra készülne el. A tavaly május végi kormányhatározat értelmében az emlékhely kicsivel több mint ötmilliárd forintból valósulna meg.
A látványtervekből kiderül, hogy a föld alá vezető út falaira a magyar királyság 1913-as összeírása szerinti összes, az elveszett és a megmaradt, település nevei kerülnek majd fel véletlenszerű sorrendben, az út végén egy gránittömbe zárt örökmécses szimbolizálná a nemzeti összetartozás gondolatát. Építészeti szempontból semmi újdonság nincs benne, hisz erőteljesen idézi a berlini holokauszt-emlékművet, a vietnami háború amerikai áldozatainak washingtoni emlékhelyét, illetve az egykori belzeci haláltábor helyén emelt alkotást.
Gerő András történész a 24.hu-n fogalmazott meg kritikát az alkotás szellemiségével kapcsolatban. Szerinte nem településnevekkel, hanem családokkal kellene emlékezni, hiszen az előbbi semmi egyéb, mint a Horthy-korszak revizonista politikájának folytatása. Van azonban még egy probléma a tervezett felsorolással. Az „összes” település feltüntetésének megvan az a veszélye, hogy az emlékhely agyonnyomja látogatóját, átveszi a gondolatai felett az uralmat, és kizárólag egy értelmezést engedélyez: a teljesség nézőpontjából. Egy nevek nélküli térben mindenki saját maga érthetné meg a teret, így felépítve a trianoni tragédiát. Az emlékezés párbeszéd lenne, nem utasítás.
