Micsoda álszent egy világ ez!

Minden oldalon rideg, visszatetsző lemezfal. Fémes, hideg. Középen a menekülés egyetlen útja, több rétegben nyíló és záródó kapu, közel menve hozzá, vagy távolodva tőle nyit-zár, akár a fotocellás ajtók egy plázában. De ez robusztusabb, nem éppen csalogató. Rajta mindkét szárnyon fejmagasságban vízszintes nyílás, nevezhetjük ablaknak is. Ha az ajtó résnyire kinyílik, a függőleges síkra merőlegesen épp szabályos keresztet formál.

A színen Pernellné: lám, miből lesz a cserebogár, avagy miként lesz Fekete Ernőből lila-fekete kosztümben, erős sminkkel, retiküllel termetes nagymama. Erős nyitójelenet, ebből még bármi lehet, de izgalomra semmi ok, nem kap gellert a darab, és Molière-t sem csak nyomokban tartalmaz.

Persze ki, mi is az a Molière, molièrizmus ma, az más kérdés, háromszáz év megannyi formába beleöntötte már, lényeg, hogy mindig aktuális tudott maradni valahogy. Most is, erőlködés nélkül, felesleges ripacskodás nélkül, kiváló arányokkal, jól eltalált határokkal. Éppen elég, éppen nem sok, nem kevés; egy szó mint száz, hosszan lehetne sorolni a Bocsárdi László rendezte darab érdemeit. Még két megállapítás: a mostani kultúrpolitikai turbulenciában különösen fontos az időzítés, ez pipa. A másik, hogy a pesti színjátszás nagy menetelését követő, úgy 2016-tól tartó fátyolos szürkeség – tisztelet a kivételnek – után jól jött már egy valódi színházi élmény.

Tartuffe és az álszentség témája, hogy, hogy nem eleve sokakat megihlet, fut a darab a Nemzetiben, az Örkényben, január közepe óta a József Attila Színházban, Szegeden meg a Bulgakov-féle „molière-ista” álszent összeesküvést vitték színpadra Alföldi Róbert rendezésében.

Magára a címszereplőre sokáig kell várnunk, a nagymamás nyitójelenet után megismerjük az egész családot és környezetét. Máté Gábor mint Orgon szerepében az orránál fogva vezetett kispolgár családfő szó szerint szárnyal – de ahogy Csehov fegyvere is mindig elsül, itt is eleve kódolt a közeli pofára esés. Az asszony, a zölden ragyogó Ónodi Eszter formálta Elmira kell majd ehhez, de türelem. Előbb még jönnek a fiatalok, lányuk Mariann (Mészáros Blanka), szerelme, Valér (Tasnádi Bence), akiket a velük zord, Tartuffe-fel negédes apa elválasztana egymástól.

Keresztes Tamás, azaz Tartuffe a közel kétórás darab derekán tűnik fel, a kereszt bal oldalánál pillantjuk meg először fejét, majd bekígyózik a térre. Mozgáskultúrája elképesztő. Stílusa, játéka már-már idegesítő, mégsem az, ő is a határig megy. Nem úgy a történet szerint maga a szélhámos figura, Tartuffe, aki miután gazdaságilag behálózta szállásadóját, Orgont, asszonyát is elvenné. Ám a hűséges Elmira csapdát állít, látszólag belemegy a légyottba, de előtte még elrejti gyermekien naiv férjét, hogy legalább a saját szemének higgyen végre. A férj az első sorból nézi végig a jelenetet, ha gyertyát nem is tart, de cukorkával a kezében gyorsan rá kell rájönnie, hogy valójában mekkora birka. Majdnem szarva is nőtt. És akkor még mindig ott a nagymama: hiába a tények, hiába a fiatalok szavai, ő még mindig hisz, hisz, hisz, benne, csak benne, Tartuffe-ben. Ismerős?

Az asszony végül megmaradt, ám a vagyon és a ház a Tartuffe-nek aláírt furmányos szerződések miatt majdnem repül, a végrehajtó és verőemberei már a kapuban állnak. De a király, a néven nem nevezett mindenható extravagáns helytartója révén (Borbély Alexandra) a távolból igazságot szolgáltat.

A család pedig letérdel. Még a nagyi is, bár fáj neki. A fémes, hideg falat itt már tükörnek látjuk, nézünk mi is bele. És mégis, ki ez a hatalmas uralkodó, aki előtt leborulni érdemes, aki végső soron úgyis igazságot oszt? Ég és föld itt most már tényleg összeér.

Molière: Tartuffe. Katona József Színház. Bemutatták: 2019. december 21. Rendező: Bocsárdi László

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/2. számában jelent meg január 10-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/2. számban? Itt megnézheti!