Tóth Gabi énekesnőt 16 évesen ismerte meg az ország az egyik kereskedelmi csatorna tehetségkutató műsorában. Idén kapott hideget és meleget is a nyilvánosságban, amikor váratlan fordulattal az istenhitéről kezdett nyilatkozni, és az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik arca, hírnöke lett, fellépett a pápai szentmise előtt a Hősök terén. A vihar elültével, a katolikus világesemény után ültünk le vele beszélgetni a fordulatról, ami lejátszódott benne.
– Lenyugodtak a kedélyek ön körül valamelyest?
– Igen, ma már ez az egész felhajtás nagyon távolinak tűnik. Magam is úgy tekintek vissza erre az időszakra, hogy ez kiszakadás volt térből-időből, egy furcsa lidércálom, amiből felébredtem. A való életben, a hétköznapokban szeretetet, pozitív visszajelzéseket, elismerő szavakat kaptam, és ez megerősített.
– Mivel kapcsolatban kapta a pozitív visszajelzéseket?
– A pápai szentmise előtti fellépésemet és a hitemmel kapcsolatos tanúságtételemet is elismerték. Ez a mai világban sajnos nem jellemző a fiatalok körében, és ezért erről beszélni kell. Sokan hálásak, hogy ezt felvállaltam egy ekkora közönséggel a hátam mögött. Ez nekem sokat jelentett.
– A tábora csökkent ezáltal? Egyáltalán méri azt, hogy voltak-e olyanok, akik lemorzsolódtak?
– Persze, akadtak, akik emiatt lemorzsolódtak, de sokkal többen érkeztek újak. Úgy fogalmaznék, hogy változott a közönségem egy része. Sok ember kikövetett az eucharisztikus kongresszuson való szerepvállalásom miatt az Instagramon és a Facebookon, ugyanakkor sokkal többen elkezdtek követni.
– Az Ossiannak volt egy ilyen száma, hogy „elhagynak százak, jönnek ezrek”.
– Pontosan ez történt velem is.
– Hogyan élte meg, amikor benne volt ebben a viharos helyzetben? Fel tudta mérni ép ésszel, vagy csak kapta a gyomrosokat, és inkább arra koncentrált, hogy ne essen össze ezek súlya alatt?
– Tudatosan kizártam a külvilágot, amikor elkezdődött a támadás. A koronavírus-helyzethez hasonlíthatom: bezártam magam egy lélekvédelmező karanténba, de ettől függetlenül tudtam, hogy világjárvány tombol „kint”. Az emberben ott van a szorongás. Én nem olvastam el semmit, de ettől függetlenül a környezetemben ez érzelmeket, reakciókat generált. A boltostól kezdve a piaci zöldségesig odajöttek, hogy: „Gabi, hogy bírod ezt? Nagyon szeretünk, ne foglalkozz vele.” Sokkal tiszteletre méltóbb, jelentősebb volt ez a világesemény annál, hogy ennek a sötét oldalnak teret adjak. Számomra ez egy próbatétel volt a Jóistentől, kaptam egy lehetőséget, hogy vajon elég erős-e a hitem ahhoz, hogy megtartson, hogy kibírjam a nyomást. Úgy érzem, hogy jól vizsgáztam Isten színe előtt. Nemhogy nem ingott meg a hitem, hanem erősebb lett, napról napra.
– Azt állítja, hogy a nagyközönség ezt csak most fedezte fel önnel kapcsolatban, ám mindig megvolt önben az istenhit. Akkor korábban miért nem artikulálta ezt ilyen erővel? Miért nem kapott az nyilvánosságot, hogy ön „egy tapolcai néptáncos hívő lány” – ahogy valahol nyilatkozta? Ehelyett miért az volt a kép, hogy „Tóth Gabi, a dögös szexszimbólum”?
– Eladhatóbb volt az ön által említett karakter. Ezek csupán szerepek voltak, sokszor egészen távol álltak az én valódi személyiségemtől. A hitemről pedig rendszeresen beszéltem, ahogyan a néptáncos múltamról is. Aki követi a közösségi oldalaimat, az tudja, hogy én a gyökereimet soha nem felejtettem el, és ma is igyekszem őrizni mindazt, ami fontos nekem. Nem véletlenül kaptam kitüntetést Tapolca és kistérsége jóvoltából 2012-ben, erre vagyok a legbüszkébb. Az már más kérdés, hogy a rólam cikkezőket ez kevéssé érdekelte. Most, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kapcsán leginkább a hitemmel kapcsolatban keresett a média, és ezért nagyobb felületet kaptam, hogy erről beszélhessek. Egyébként pedig azt gondolom, hogy a Jóistennel való kapcsolat, a hit, az egy belső dolog, nem tartozik a külvilágra, azt mindenki önmagában éli meg. 2016-ban kezdtem el újra a népzenével foglalkozni. Kitettem a gitárosommal egy otthoni videót, amelyben feldolgoztuk Sebestyén Márta Deep Forest által átdolgozott Marta’s Songját, amely eredetileg egy somogyi népdal. Erre Both Miklós (kétszeres Fonogram díjas zeneszerző, népzenegyűjtő – a szerk.), aki az egyik példaképem, megkeresett, hogy: „Gabi, nem is ismertem ezt az oldaladat, neked ezzel kell foglalkoznod.” Ez adott számomra erőt, önbizalmat, neki elhittem, hogy jó ez az irány.
– Amikor az úgymond harsány korszaka volt, akkor a hitét elnyomta magában? Bement a stúdióba egy szál semmiben, aztán amikor hazament, akkor pedig a hitével foglalkozott, és nem láthattuk ezt az énjét?
– A szüleim, nagyszüleim azt nevelték belém, hogy a hit egy intim dolog. Voltak iránytévesztések, útkeresős időszakok, és soha nem tagadtam, hogy néha leléptem Isten ösvényéről, és elvesztettem a hitemet, de mindig visszataláltam a helyes útra.
– Ez mikor történt?
– Tizennyolc éves koromtól.
– Amikor dübörgött a kereskedelmi tévés szereplése.
– Amikor bekerültem ebbe a körforgásba, olyan helyre érkeztem, ahol rengeteg ateista ember volt, akik kigúnyoltak, ha például a Jóistenhez fohászkodtam. Azt éreztem, hogy emiatt ebben a közegben ciki vagyok: vidéki. Ez egy 17–18 éves lánynak hatalmas trauma. Elkezdtem ez ellen lázadni, és védekező mechanizmusként harsány lettem, csak azért, mert ezzel szimpatizált az a világ, ettől lettem menő. Minden átlagos tinédzser meg akar felelni annak a közösségnek, ahová bekerül. Nekem nem az iskolában, hanem a popszakmában történtek az életkorból is adódó lázadások, amikor annyiszor gúnyoltak a tájszólásom vagy az értékrendem miatt, hogy ezek egyre intenzívebb reakciókat váltottak ki belőlem.
2015–2016 táján vettem észre, hogy teljesen letértem a saját utamról, és már magam sem tudtam, hogy ki vagyok. Ekkor jöttek a népdalok és a népdalok szövegei, amik segítettek. Ezeken keresztül hallott meg engem újra a Jóisten. Nem volt menedzsmentem, senki, aki segített volna visszatalálni saját magamhoz és a saját énemet megmutatni, azt, aki valójában vagyok. Ami jött ösztönösen, azt kezdtem el csinálni, ez sok embernek nyilván furcsa volt. Abban a szerepben fáradtam el, amit azért vettem fel, hogy menő legyek, ezért tértem vissza az eredeti énemhez. Mire az ember azt tudja mondani újra, hogy hiszek, az rengeteg idő. Nekem is hosszú út volt ez, mire idáig eljutottam, és újra a saját közösségemben találtam magam. Ez egy folyamat volt. Amikor megszületett a gyermekem, az nagy váltás volt. Azóta azt érzem, hogy újraszülettem a kislányommal, Hannarózával együtt. Olyan feladatok találtak meg, és olyan kihívások, amelyekre régóta vágytam, mert önazonos, belülről jön: a szívemből. Ez vagyok én, Tóth Gabi, a tapolcai lány. Nem úgy történt, hogy most van a megtérésem, és innentől kezdve minden rendben, ide nekem az oroszlánt…
– Most is benne van még ebben a folyamatban?
– A hitem vonatkozásában nem, az nagyon erős. Megrendíthetetlen belső stabilitást érzek. Nekem ez is ijesztő volt, mert önbizalomhiányos csaj voltam, vagyok, bármilyen hihetetlenül hangzik is. Normális az, például, hogy egy ilyen támadás alatt nem érzem azt, hogy engem ez megrendítene? Sokan mondták, hogy ki kellett volna készülnöm lelkileg, de én nem éreztem ezt. Voltak gyenge pillanataim, és sokszor sírtam, de nem az engem ért bántások miatt, hanem azért, mert azt éreztem, hogy a környezetemet megviseli. Sokkal nehezebb volt feldolgoznom a férjem vagy az édesanyám szomorúságát. Lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy ennek kitettem a családomat.
– Sokan azt mondják, ön most a rendszer kegyeltje lett.
– Ezzel nem tudok mit kezdeni, én énekesnő vagyok. Mi közöm nekem a politikához? Vannak számomra értékek, amelyek fontosak, amelyek meghatároznak, mint ahogy bizonyára mindenki így van ezzel. Az eucharisztikus kongresszust végre megrendezhették, és engem azzal támadtak, hogy megrendelésre vettem fel ezt a hírnöki szerepet. A Jóisten tudja, hogy bennem mi van, úgy gondolom, baráti a viszonyunk. „Istenem, látod ezt? Látom.” Sokszor ilyen párbeszédeket folytatok a fejemben, és ilyenkor úgy érzem, hogy egy fa tetején ülve nézem, ahogyan az én személyemtől függetlenül elindul egy párhuzamos valóság. Nem arról volt szó, hogy mindenki abban hisz, amit ő jónak lát? Szerintem ez a demokrácia lényege, az elfogadás. Nekem mi közöm van más politikai identitásához? Nem foglalkozom a politikával. Nem kategorizálom az embereket, nem érdekel, hogy ki melyik oldalon áll, engem csak az érdekel, hogy jó és igaz ember-e.
– Úgy tudom, hogy a férje hívő zsidó, és ápolja is a hagyományait.
– Tiszteljük egymás vallását, támogatjuk egymást a hitünkben is.
– Sokan úgy vélik, hogy a kereszténységet és a zsidóságot nem lehet összeegyeztetni.
– Több közös van benne, mint azt az emberek gondolnák. A férjem családja elfogad engem, és tiszteletben tartja a vallásomat. Amikor felvetettem, hogy szeretném, ha megkeresztelnék a kislányunkat, teljesen természetesnek tartották. Kapott egy gyönyörű Dávid-csillagot az apai nagypapájától a keresztelőre. Ennyire megfér együtt ez a két vallás.
– Mik a tervei?
– Az edukáció nagyon fontos. A gyermeki tisztaságot minél tovább életben kell tartani. Az eucharisztikus kongresszus kapcsán szeretnék tovább dolgozni, workshopokat szervezni, ima- és népdalokat tanítani a gyerekeknek. Talán ha elviszem hozzájuk kicsit újragondolva, modernebb megközelítésben, akkor meg tudom velük értetni, hogy milyen fontos is ez. Szeretnék járni egyházi iskolákba együtt énekelni a gyerekekkel, együtt vinni tovább az üzenetet és a küldetést.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/43. számában jelent meg október 22-én.
