Hideget-meleget

Ez a tavasz valahogy olyan szeszélyes nekem, mutatta a tévé, láttam a saját szememmel, jeges-havas eső hullott Manchesterben kedden, megfehéredett az a szép zöld gyep, alig lehetett követni a labdát, bár ha földszintesen mozgott, akkor igen, akkor fehér csíkot húzott maga után, akárcsak a chemtrailezős repülőgépek. Ilyen ez a globális felmelegedés, elveszítik az identitásukat az évszakok, egyik a másik után. Még szerencse, hogy nálunk nem esett mostanában a jeges-havas, remélem, nem is fog őszig-télig, habár néhány hete még volt rá példa itt is, az ezerkilencszázhetvenes évekből emlékszem hasonlóra, ilyen teljesen hibbant áprilisokra, ennyit erről, annál inkább, hogy jövő héten állítólag harminc fok lesz, azt sem várom egyáltalán, egy árva porcikámnak sem hiányzik.

Mindeközben beköszöntött a nyitás ideje, a döntéshozók úgy ítélték meg, hogy a kedves emberek és a nyájas ágazatok annyira várják az eljövetelt, mint falu a villanyfényt, bizonyára ezt hozta ki ott fönt a matematika. Szkeptikus voltam ez ügyben is, mint rendesen, mi más lehettem volna, az első hétvégén kerültem az összes tobzódó műintézményt, mint farkas a kutat, csak tisztes távolból bámuldoztam a teraszok környéki tömeget, meglesz ennek a böjtje, dohogtam öregesen, és haladtam tovább nagy ívben. Ám később elmúlt ez nálam, tömeges tömegbe nyilván nem szívesen ülnék be azóta sem, ezzel együtt két kávénál, egy reggelinél és jó néhány pohár sörnél tartok. Mármint helyben fogyasztásilag.