Hogyan felejtünk el emlékezni, és miért válunk nap mint nap méltatlanná 1956 örökségére?

Immanuel Kant, miután négy évtizedes szolgálatot követően elbocsátotta hűséges inasát, Lampét, egy cédulára felírta magának, hogy felejtenie kell a Lampe nevet, egyszer s mindenkorra. Emlékezés és felejtés e bizarr ellentmondását akár a demencia jelenként is érthetjük, ám a filozófus, még ha talán szándéktalanul is, cetlijét a memória különösen érzékeny pontjára tapasztotta. Amit lejegyzünk, azt a felejtés ellenében őrizzük meg, vagyis attól való félelmünkben, hogy egyszer s mindenkorra elveszítjük. Ha tehát írunk, kitöröljük a felejtést. Csakhogy ez az igyekezet mégis az emlékezés ellen dolgozik. Ahogy gyűlik a rögzített információ, úgy halványul a „természetes” emlékezet, vagyis ürül ki az agyunk.

Az emlékezés művészetét (vagy tudományát) Szimonidészhez köti az utókor. A thermopülai hősök sírfeliratát – „Itt fekszünk, Vándor…” – alkotó ókori görög költő a legenda szerint részt vett egy lakomán, ahonnan két sürgetően kérlelő fiatalemberhez hívták ki, és amint elhagyta a termet, az épület összedőlt mögötte, maga alá temetve a vendégeket. A romok felismerhetetlenné roncsolták az áldozatokat, a családok így nem tudták megkülönböztetni, majd tisztességben eltemetni halottjaikat. Szimonidész sietett a segítségükre, és emlékeiből előidézve a vacsorát, az ülőhelyek alapján beazonosította a tetemeket. Cicero szerint ekkor született meg az emlékezés.