A félelem árnyékából

Az általános iskola felső tagozatát különböző családi okok miatt nem a falunkban, Toponáron végeztem, hanem a közeli megyeszékhelyen, Kaposváron. A távolság mindössze négy kilométer, végszükség esetén akár még gyalog is megtehető, de én – számos társammal egyetemben – rendszeresen vonattal közlekedtem. Igaz, a vonat reggel túl korán jött, ráadásul egy nagy kerülőt is tett, így a falu és város közti távolság tíz kilométerre hízott. Akkor téma volt köztünk, hogy vajon miért kanyarog annyit az eredetileg Siófokról induló vonat, és a Kaposvár–Siófok-távolság a valamivel több mint hatvan kilométerről miért gyarapodik pontosan száz kilométerre. Olyan hírek keringtek, hogy a vasút megépítéséhez banki hitelre volt szüksége a vasúttársaságnak, és csak száz kilométeres távra kaptak kölcsönt, kevesebbre nem. Ez akár hihető is lehetett volna, mert ha ránézünk a térképre, a vonat olyan érthetetlen kanyarokat tesz, amit nehéz racionális okokkal megmagyarázni. Hogy valóban mi az igazság, nem tudom, mert mindössze annyit sikerült fölkutatni, hogy a vonal két részletben épült, 1894-ben, illetve 1906-ban, ami nem valószínűsíti ifjúkori teóriánkat.

Akkortájt természetesen még gőzmozdonyok húzták a szerelvényeket, általában egy 376-os, de néha a fürge kis 275-ös is járt arrafelé, amit meglehetősen szokatlan módon Nyalókának becéztek. (Igaz, arról sincs fogalmam, hogy a 376-os miért lett Hektor.) A szerelvényeken külön diákkocsi is volt, ahová a kalauzok a legritkább esetben jöttek át, mert szinte naponta voltak verekedések, balhék – sok volt az energiánk, nem bírtunk magunkkal.

Akkortájt sokkal több minden volt tilos, mint megengedett. Manapság szinte elképzelhetetlen a vasútállomásokon több helyre is kitett, akkori szigorú figyelmeztetés: A vasútállomás területén fényképezni tilos! Minket ez különösebben nem érintett, mert a fényképezőgép olyan luxusnak számított a köreinkben, amiről álmodozni is fölöslegesnek tűnt. Ettől függetlenül a táblák feliratai rögzültek az agyunkban, mint ahogy egyéb tiltások is. Ha az utunk valami okból katonai laktanya mellett vezetett, még az épületre vagy a bejáratára sem mertünk ránézni, lehajtott fejjel, megállás nélkül igyekeztünk tovább, nehogy bármi gyanúsat tegyünk akaratunkon kívül is; keringtek hírek arról, mi vár ilyenkor a delikvensre. Azt persze már csak így utólag tudja az ember, hogy nem épp az általános iskolás fiúk jelentettek (volna) veszélyt a szocialista rendszerre, de a félsz mégis bennünk volt. Tudtuk, aki egyenruhát visel (rendőr, katona, munkásőr, határőr), az veszélyes, mert neki bármit szabad, ő törvényen felül áll, ez belénk rögződött. Hogy egy vasútállomáson történő fotózás miért számít veszélyes cselekedetnek, azon nem törtük a fejünket. Tudtuk, az imperialisták bármire képesek, és egyetlen céljuk a dicső, kommunista egység szétbomlasztása és földbe döngölése. De mi nem hagyjuk magunkat!