A méhesház álma – Kerti levelek II/2.

Az élet álom… – így mondja Krúdy, s ha valaki, akkor ő tudta, hogy az él igazán, aki álmodik, s csak az álmodik, aki él. Ismerhetnél már most is annyira, hogy tudd, örök álmodozó vagyok, s a kiábrándult emberek gondolhatják, hogy az álmodozás az élet megrontója, de te ne hidd ezt el. Éppen ellenkezőleg, aki mer álmodozni, az bátrabban él.

Régi álmom volt a méhesház. Emlékszem, sok-sok évvel ezelőtt esszérovatom volt egy irodalmi lapban „Méhes” címmel, mit sem sejtve, hogy egyszer ez majd ténylegesen megvalósul, s a kert végében huszonhat méhcsaládom lesz. Akkoriban olvastam Hamvastól nagyon sokat, az egész életművet oda és vissza, később időrendben, és igen megragadt, amikor azt olvastam a Dél Géniusza kapcsán, hogy „a kúria legintimebb helye nem a könyvtár, az ebédlő, az ősök terme, a konyha, vagy a háló. Dél szelleme itt valami olyat teremtett, ami a föld egyetlen pontján sincsen meg, még távolról hasonló formában sem: a méhest. A méhes a meditáció helye. Nyári hely, világos, meleg. Ez a délnyugati táj egészében alvó: csábít és altat, mint egy szunnyadó szirén. Ezért a Dél, a nyár, a fény szimbóluma: a méhes, a meditáció, az ébren alvás helye. (…)”. Elképzeltem, milyen lehet egy ilyen méhes, de mivel akkoriban még sokat utaztam, s otthonom a hazában nem igazán leltem meg, ezért mindez csak egy álom volt.

Nem mindegy azonban, hogy mit helyez az ember az imaginációs középpontjába, mit képzel el, mit álmodik, mert előbb-utóbb valóra válhat. A sors, Isten, a szerencse úgy hozta, hogy végül megtaláltam ezt a kis otthont, ezt a kis kertet, ahonnan most is írok neked, s egyszer csak elkerülhetetlenül méhek közé keveredtem. Szeretem a méheket, sokat írtam, beszéltem már róluk, egyszerűen látom, hogy a Jóisten jókedvében teremtette őket. Nem csodálom, hogy Hamvas Bélának sokat jelentett a méhes, ha valakinek, hát neki volt érzéke hozzá, hogy meglássa az ilyen kis lényekben és az ilyen helyekben a szépséget.