A Párisi udvar visszavétele

Párisi udvar: régen naponta végigmentem rajta. Március közepén – hosszú idő után – kísérletezőkedvből indulok neki, és lépek be a Petőfi Sándor utcai kapun. Hogy a szabad sétáláshoz való állampolgári jogomat gyakoroljam. Olvastam, tudom, látom: luxusszálló lett, s azt is, hogy szépen felújították. Amikor ismét megnyílt, azt mondták, hogy nyugodtan használhatjuk – ugyanúgy, mint korábban. Az ugyanúgy persze nem egészen stimmel, hiszen éttermi asztalok mellett kell elhaladnia annak, aki a passzázson át a Ferenciek terére, a buszmegállóba akar kijutni.

A Párisi udvar elhanyagolt állapotában is gyönyörű volt. 1913-ban adták át, négy éven át épült Schmahl Henrik tervei alapján, a korban szokatlanul hosszú időt (a közeli Klotild-paloták és a szemközti királyi bérház két év alatt elkészült) magyarázhatja a kivitelezés rendkívüli igényessége a Zsolnay kerámiákkal, Róth Miksa üvegablakaival, a Jungfer-féle kovácsoltvas korlátokkal, kapuval.

A passzázs területére a márciusi kísérlet során nem csak úgy egyszerűen belépek – ahogy általában a passzázsok esetében szokás. Szó sincs róla: a luxushotel portása nyitja ki udvarias mosollyal a bejárati üvegajtót. Ami mégiscsak más. Rosszabb. Megyek és nézelődöm. Valahol az egykori hologramüzletnél, ahol félelmetes cápa mutatta éles fogait a járókelők felé, két fiatal recepciósnő állít meg. Arra kérnek, hogy forduljak vissza, mert zavarnám a fogyasztó közönséget. Megalázó helyzet, amely indulatot szül. Indulatomat a szabad sétáláshoz való jogom fűti, és a sérelem, hogy a tulajdonos – mint megtudom, a Mellow Mood cég – önkényesen, szabályszegő módon korlátoz szabadságomban. Aztán erőt vesz rajtam a kétely: talán olyasmit kérek számon, aminek valójában még sincs köze a „szabad sétáláshoz”. Megvették, felújították. Az övék. Elvették a pestiektől, de legalább pénzért vették el.

Erről is olvashat a cikkben:
• Hogy sikerült visszaszerezni az átjárást?
• Mi a tanulsága ennek?