Egy bizonyos fajta szépről – A szép a közhely személyessé válása

Olyan előzménytelenül és készre formálva érkezik a gondolat a csepergő esővel, rizling kisfröccsel és presszókávéval kedélyesített balatonföldvári mólón, hogy gyanakodni kezdek, ezt talán nem is kitaláltam, vagyis nem én találtam ki, inkább olvastam vagy hallottam valahol. De ha így is van, annyira nem akadok nyomára (sem ott, sem azóta), hogy akár magaménak is tudhatom. Végül is a Jóisten sem szerepel egyetlen Biblia copyrightjában sem (miért is?).

Ez a második gondolat, a bibliás már akkor jut eszembe, amikor a pincébe lépve motozást hallok, és a lassan megszokott félsötétben egy nyurga nyest zöldesen vibráló tekintetébe akadok. Rövid hezitálás után körbefut a falon, aztán egy nyugdíjazott rotációs kapát átugorva ki a szabadba. A szemem visszatéved a kis beugróra, mit őrzött a kedves arcú kis vérszopó. Nahát. A kövér palack az, amire tél óta többször rálelek, és amit azóta rendre ottfelejtek: a Lídia Borház „Más kertjéből” nevezetű, gyöngyöző Zöldveltelinije. Akkor nevettünk rá a káptalantóti piacon, amikor még friss volt a két betörés emléke: mennyire frappáns lenne, ha ez várná őket a pincében, amikor legközelebb rárúgják az ajtót a miénkre!