Egyre kevésbé értjük egymás szavát

A nyolcadikos nebuló, akinek az eredményei egyáltalán nem rosszak – ezért is mert jelentkezni a város egyik jó hírű középiskolájába –, amikor az adhat igét szóelemeire bontotta, határozottan leírta, hogy: ad ige, hat tőszámnév. A javító magyartanár bénultan állt a jelenség előtt, nem tudta mire vélni a dolgot, csak az volt a „szerencséje”, hogy ott feküdt előtte a másik felvételialkalmassági dolgozat. Nem ért rá meditálni. Később gondolkodhatott el az eseten, s kiegészítette korábbi tapasztalataival. Nem mintha most döbbenne rá először, mégis minden alkalommal megrémül, amikor félhangosan kimondja: tizenéveseink jelentős része nem tud magyarul.

S akkor még egy szó sem esett arról, hogy egyre nehezebb az általánosban vagy a középiskolában irodalmat tanítani, mert a gyerekek számtalan szó jelentésével nincsenek tisztában. A legjobb esetben visszakérdeznek, de gyakrabban inkább mondanak valami marhaságot. Értjük-e a költő szavát, amikor a verset olvassuk, vagy csak találgatunk? S az üzenet, vagy elcsépeltebben, a mondanivaló eljut-e hozzánk, amely kedvéért megszületett az alkotás? Lehet-e magyar az, aki nem beszéli helyesen anyanyelvét, nem fáradozik azon, hogy ezt az élete végéig használt eszközt a legjobb állapotban tartsa?

A teljes cikket a Magyar Hang hetilap 2024/2. számában találja. Vegye meg január 18-ig kapható nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!