Lótaxiállomás. Gunyoros kiírásnak tűnne, ostoba, sztereotip tréfálkozásnak a Gyimesek kellős közepén, ha nem állna a tábla körül nyolc–tíz szekér. Komolyan van tehát gondolva, a közeli autóparkolóból caplató látogatókat így fuvarozzák a fentebb, úgy két kilométernyire fekvő skanzenbe, mert Gyimes már csak ilyen, a hegynyi dombok közé szorult települések itt kényszerből egyutcás falvak, méghozzá jó hosszúak, hisz a meredek lejtőkre nem, hogy építkezni, de még felmászni sem egyszerű. Szokták is mondani, hogy a csángó szarvasmarhát könnyű felismerni, mivel két lába rövidebb. Feltápászkodunk mi is az egyik, turistamentes időkben szénahordó (a ganyéba inkább bele sem gondolok, pedig nyilván) járműre, hogy pár pillanattal később ijedten kapaszkodva megállapítsuk, ugyan mindössze egy lóerőről beszélhetünk, de a nyomaték félelmetes.
Gyimesközéplok éppen olyan, mint amitől megdobban az ember szíve, ha Erdély kerül szóba. Errefelé oszlopos tornácot alig látni, hisz, mint azt a közeli Hidegség neve is mutatja, nyaranta is csak ritkásan kell árnyékba húzódni – most is 16 fokot mérnek. Másként szépek a gyimesi házak a középső, kazettás ablakzatú belépővel, de nagyon szépek, főként, hogy az egyen jellegű sorba egy-egy újabb épület ékelődik csupán. Hegyvidéki hangulat, nem is lehet másként. Az udvarok majd mindegyikét apró termésű almafák pitykézik, szeretem ezt a három-négy harapásnyi kesernyést; milyen fajta, kérdezem a kocsistól, hát olyan, hogy leszedjük, megesszük, a többiből meg bort csinálunk, feleli, és jó bor, érdeklődöm tovább, mintha nem emlékeznék a főiskolai kollégiumok olcsó bulikellékére, dehogy jó, válaszolja, savanyú, de erős, arra pont megfelelő, hogy a hétköznapokból kizökkentse az embert. Mély, szomorú igazság ez, bele is csöndesedünk megérkezésig.
Taste of Transylvania – hirdeti a skanzen kapujára aggatott felirat, hogy gasztronómia fesztiválra gyülekezik a nép, picit gyanús, hogy angolul, nehezen illeszthető az előre elképzeltekbe, hol a helyi gazdák, termelők kínálják saját portékáikat, és csupa székely, de leginkább csángó étel a menü. Aztán hamarosan, mindjárt a 12 500 forintos belépő megváltását követően összeáll a kép, hogy hát ez nem az, hanem.
Apró képek balladája: ilyen menő pesti étterem, cukrászda, olyan felkapott budai reggeliző, séfek, és a séfek séfjei, csak úgy repkednek a Michelin-csillagok, szerte toplistás borászatok, pezsgőterasz a csúcson, hova terepjárók cipelik a buborékra szomjas csapatokat, és jelentős az egy négyzetméterre jutó Helly Hansen dzsekik száma. Deci juhfark 1600 forint. Sör mindössze egy helyen, a kedvenc dupla ipám korsója 8000, a szüreti marhapofa szigorúan „taste of” adagja a köretként félbe vágott héjában sült burgonyával 3200. Szerencsére találok nénit is, juhtúrós bócot süt tárcsán, ilyesféle kukoricagombócot úgy sem ettem még, tejföllel leöntve tökéletes.
A teljes cikket a Magyar Hang hetilap szeptember 22-én megjelent, 2023/38. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
