A far-hát megvilágosító ereje

Nézni a semmit. Legkésőbb Petőfi Sándor óta tudjuk, hogy nem csupán értelme, varázsa is van a semmibe történő bambulásnak; a zempléni hegyek szülöttjeként ugyan sokáig nem jöttem rá, mit lehet nézni az Alföldön, de aztán ráéreztem az ízére, ahogy az akadálytalanul végtelenbe szaladó tekintet elcsitítja, dédelgeti, simogatja úgy az elmét, mint a lelket. Ezt keresem most is doktorminiszterelnökúr házától és stadionjától néhány percnyire a talán hattyút mintázó sétálóhíd talán hattyúfarhát alsóját formázó tekenőjében ácsorogva. Na, mi lesz már, jöjj el hozzám áhítat!

Vajh mi lehet a gond? Itt vagyok Felcsúton, a magyar futball és illiberalizmus szívcsakrájában, konkrétan a felejthetetlen élményekkel és csodás ízekkel kecsegtető Tó Étterem és Élményközpont úgynevezett kilátójában, ahonnan épp ugyanazt épp ugyanúgy látni, mint tizennyolc szapora lépcsőnyivel lentebbről, köröttem a záportározóból növesztett csónakázótó, pár üresen kikötött kajak és kenu, két, a szeptemberi augusztus elől a hattyúhátsó árnyékába húzódva tunyuló, szolgálatos mellényt viselő ifjú kisegítő, tőlük lehet kenut és kajakot bérelni, ha valakiben valamiért hirtelen feltámadna a csónakázási szükséglet, jobbról a Vál-völgy szelíd lankái, balról a felújított vasútállomás, éppen betogyog a kisvasút, amúgy éppen tele utasokkal, micsoda idill, hát gyere már áhítat, ne csessz ki velem pont itt, pont most!