Ezek

Most pediglen a rendőrségi munkát 1981-ben kezdő, 2010-től belügyi osztályvezető, majd 2014-ben BM-helyettes államtitkárrá kinevezett Hajzer Károly szavai következzenek: „De valahogy ezt a kialakult helyzetet, ami most jelenleg van, nem úgy kell elrendezni, hogy akkor nem járunk be órára, mert ez olyan fura nekünk, akik dolgozunk, hogy én mérnök vagyok egyébként, és akkor én kicsit sérelmezném, ha valaki polgári engedetlenséget folytatna… Hanem hát, bocs, jöjjön be, dolgozzon, oszt’ utána váltson munkahelyet. Én ezt mondom.” „Senki nem mondja, hogy sokat keresnek. (…) Hát, ha azt hiszi valaki, hogy a Belügyminisztérium azt mondta, hogy itt nem kell adni ezeknek pénzt, bocsánat, hát miért ne adnának? Csak nincs.”

Kedves néhány tízezer polgártársam! Oszt’ mégis mifenét szeretnénk azzal az országgal, ahol ezeknek a kezében nyugodik a hatalom? Ám ne orroljunk Hajzer Károlyra, sőt, lelkünk hálával telítkezzen, mert oly ritka, amikor ezek véletlenül megmondják az őszintét a maguk késő kádári nyerseségében, a pénz számolva, asszony verve ősiségében, ahogy igazából szeretik a világnak folyását a mederben, mely nem kanyarog szeszélyes liberalizmussal se emerre, se amarra, hanem mindig csak egyenesen előre, határozottan bele a boldog emlékezet kellős közepibe, midőn a férfi még férfi volt, a nő nő, a nebuló felpofoztatott, a házőrző megrugdaltatott, a vacsora időben az asztalon gőzölgött, a jó ebédhez pedig cifra nóta szólt a kényszerűségből végighallgatott déli harangszó után.

A teljes cikket a Magyar Hang december 9-én megjelent, 2022/50. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!