Hatósági áras életöröm

Egyszer vettem részt szakmai borbírálaton meg nem nevezett magazin felkérésére. Egy tihanyi borhajónak és alkalmi ismeretségnek köszönhettem, közel sem szakmai előéletemnek. Ültünk vagy húszan egy gályányi asztalnál a „bírságnapon”, a többség oklevelekkel és címekkel kibélelve, én frissen nyiratkozva. Móri borokat kóstoltunk, és amikor a harmadikat is jóízűen lenyeltem, tapintatosan figyelmeztettek, hogy ezt inkább ne, nem szokás. Berúgok meg miegyéb. Tudom, mondtam, csak az első párat szoktam, hogy belőjem a kortyot. Dehogy tudtam. Együttérzően bólogattak: persze, persze, az más. Kezdtem magam úgy érezni, mint a diplomaosztómon, ahova kék rövidnadrágban és rózsaszín ingben estem be; mivel összekevertem a programokat, tetemes késéssel. Persze milyen programra indul el így az ember, kérdezhetik. Másfélére. A rektor már akkor engem fixírozott, amikor még javában Baloghokkal és Borbásokkal parolázott, a csoportképből meg kizavart a fotós, hogy mi ez már, hogy néz ki a sok pingvin közt ez a tukán.

(Hát mi ez már, ennyit meccsen sem köptem, pedig a focistaság egyik legvártabb része épp a köpködés volt tizenhárom évesen. Mert a köpködés mezben nemhogy bocsánatos, egyenesen kötelező volt! Akkoriban nem a kék nadrág meg rózsaszín ing volt a kedvencem, hanem a kockás. Abrosznak gúnyoltak serdülő háromban, ha gúny ez egyáltalán.) Az elegáns borbárba, ahol a szaklap szakértése történt, szintén ingben mentem, de szépen vasalt, fehér ingben, amihez lassanként hozzáőszültem. Azt már felmértem, jobb, ha arcizmom se rándul, az befolyásolás – bár az előzmények ismeretében aligha én leszek az álláspontok zsinórmértéke. Sebaj. Inkább ültem kussban, és pontoztam.