Hősöm

Atomrészeg. Vagy tán szívott, tolt valamit, de nem, mégsem, nem az a generáció, idősebb nálam, és hol van már a Technokol rapid, meg a hígító. Akárhogyan, és akármitől is, de totál be van tekeredve, viszont nem agresszív, csak levakarhatatlan. Ami pont elég. Aki a buszon mellé ül, vagy közelébe úgy, hogy ő ülhessen át, annak végig kell hallgatni a monológból számonkérésbe átcsapó szózatot, úgymint az angolok kifütyülték a magyar himnuszt, hogy merészelték, és mi a véleménye minderről az utastársnak.

Zenét hallgatok, kisvárosi ember ebbe menekül a nagyvárosi zajok elől. Nos, ezt a cikket akartam megírni, hogy a fickó egyre csak zaklatta a tömött járat közönségét, leginkább a suli után hazafelé tartó diákokat, mígnem elegem lett belőle, és kvázi lezavartam a járműről. Finoman, kulturáltan, és kizárólag verbálisan, persze. Illetve, hogy az egyik srác odajött, és megköszönte, a végállomáson pedig hajlott derekú néni rebegett hálát, miközben a felkaromat szorongatta. És, hogy ez valahol jó, de közben rossz is, mert igazából nemcsak a focihülyén rágtam be, hanem a teljes közönyön, ahogy az egyetlen embernek kiszolgáltatott tömeg próbálta megúszni a szituációt.

Hogy ez mennyire még a Kádár-rendszer társadalma, amelyik inkább félrenéz, és nem szól bele semmibe, mert abból baja nem lehet.