Je suis Kadarka

Liszt Ferenc sokáig nem ivott. Amikor aztán az 1840-es évektől igazi, európai rocksztár lett, poharat ragadott ő is, ahogyan illik, és poharának maradékát (Zuzana Vitálová és Dusan Slugen meséli könyvében) felvidéki koncertkörútjain dámák töltögették kis edénybe és vitték haza ereklyeként, úgy rejtegetve anyjuk vagy férjük elől, mint katakombai keresztények az eucharisztiát a római komisszároktól. Az extravagáns külsejű, világlátott művész tragikomikus honbuzgalma sem ejtett csorbát hírnevén – ki ne ismerné az adomát, amikor a Magyar Színházban Festetics Leó gróf a talpig magyarban feszítő Lisztnek díszes kardot adományozott, amit amaz a helyzethez illő pátosszal így konstatált: „Je suis hongrois.”

Ezzel a sokakat bosszantó kirakatmagyarsággal kezdi ki a német költő, Heinrich Heine, aki 1849-es versében, ahol a „magyar” szó hallatán szűknek kezdi érezni német zekéjét, jó pár strófát szentel az antihősnek, Francinak is: „Jön Liszt, a Franci, ő is él, / nem látja őt vérben fürödve / valamely magyar csatatér; / orosz vagy horvát fegyver meg nem ölte. // A szabadság mentsvára rom, / száz sebből vérzik Magyarország, / de nincs seb Franci lovagon, / s szekrényében nem lett szablyája csorbább. // A Franci él, s mint tisztes agg, / csodákat mesél majd Magyarhon / harcáról unokáinak: / Így álltam ott, így forgattam a kardom!” Hogy tájékozatlanság vagy csudálatos felülemelkedés-e az oka, eldönthetetlen, de az 1840-es évektől születő Heine-dalok száma egészen 1856-ig gyarapodik e persziflázs után is…

Idegenül állhatott talán a dolmány meg paszomány Liszten valóban, ahogy a rapszódiák is tanult verbunkos- és csárdásmuzsika kozmopolita életérzésű parafrázisai inkább. Úgy viszonyulnak ezek az amúgy páratlanul pazar és szellemes zenék Bartók paraszti gyökerű pogányságaihoz, mint Petőfi géniuszból születő, de maskarás népiessége Arany anyatejjel fölszívott, székely rémballadáihoz. Ezért is Kadarka Liszt, Bartók meg Szentlőrinci – ezért Blauburger Petőfi, de Purcsin Arany!