Kövidinka – A menthetetlen szóviccek mentségére

Karafiáth Orsolya egy kritikájában azt írta, rettenetes a humorom. E kijelentésével nagy általánosságban vitába tudnék szállni, de a konkrét esetben, amelynek sajnos fül- és szemtanúja volt, igazat kell adnom. A Soharóza társulat Dalok a kamrából című előadásának voltam vendégbohóca, a jelenetek rövid szüneteiben kellett viccesnek lennem meg mesélnem a borról, amit közben felszolgáltak a közönségnek. Mondjuk, hogy viccesnek kell lennem, azt én magamnak találtam ki, mert eléggé egyedül voltam hagyva a szerepemmel, senki sem tudta igazán, mit is keresek ott. Legkevésbé én. Sommelier néven futottam, ami még annyira sem vagyok, mint vicces. Így történhetett, hogy hol kínomban, hol a reflektorfényen meg a szórványnevetésen felbuzdulva olyanokat mondtam, hogy a 2019-es év bora a „Covidinka”. Dermesztő, belátom. Pedig az olyasféléket még le is nyeltem, hogy azért nyerít a pohár, Merlot van benne, meg hogy a katonák temetésén Bakatort ittak a népek. A tettest persze nem menti fel, hogy galádságából mit tartott vissza magának.

Na de ilyen a Kövidinka! Otromba, nagyszájú, együgyű és ártalmatlan. Mint egy menthetetlen szóvicc. Mentsége mégis, hogy önazonos és szerethető. Olyan hasonnevei ismertek, mint Kubinyi, Pankota, Bakar, Hajnalpiros. Ez utóbbit különösen szeretem, bár cseppet sem emlékeztet a „keleti ég váratlan zsarátjá”-ra. Olyasmi liláskék inkább, akár a Szürkebarát vagy a Tramini. És épp tenyérbe mászó, mint azok, apró, tömött fürtű. Átlagosan kilencvenkilenc bogyója meg nemde, olyan dantei, hogy máris valami természetfölötti nagyszerűséget sejtünk benne. Pedig az a titka, hogy nincsen titka neki.