Mesét, paripát

Az Arany Lacinak című klasszikus évtizedek óta személyes kedvencem a Petőfi-életműből. Gyerekként csupán csak irigyeltem a címbe kerülő kisfiút, Arany János fiát, örültem volna, ha nekem írt volna verset a költő, sokára jöttem rá, hogy valójában ezt tette: gyereket verscímbe (is) emelni: fontos gesztus, ami általában is szól a gyerekeknek. A vers egyéb szempontból is nagyszerű, minden benne van, amitől egy gyerekirodalmi alkotás jó lehet: zene, izgalmas történet egy zárt, de belakható világban, amiből a beavatottaknak biztosított a be- és a kijárás, van benne épp elég csavar és persze humor és játék. (Épp, ahogy Bárdos József sorolja A modern magyar gyermekköltészet keretei című alapvetésében.)

„A gyerekeknek sem jut a semmittevésre vagy unatkozásra annyi idő, mint régen. Durván, szinte terrorisztikusan kapják az infókat minden létező felületen, készen adják a kezükbe, hogy mivel játsszanak. Nagyon sok olyan könyv készül gyerekeknek, ami egyetlen meghatározott cél felé mutat. A munkafolyamat legelső lépése, hogy kijelölik, milyen problémát segít majd a tervezett könyv megoldani. Félek, ilyen módszerrel ritkán születhet igazán jó szöveg. Fontosak a segítő könyvek, rengeteg külső-belső problémát kell megoldani. Jó, hogy vannak ilyenek, de mintha picit túl sok lenne belőlük. Nem hiszek abban, hogy lehet úgy jó irodalmat csinálni, hogy előre eldöntjük: ha a fene fenét eszik is, most megoldunk vele egy nagyon pontosan körülhatárolt problémát. Az irodalom és általában a művészet eddig is segített abban, hogy megoldásokat találjunk, legfeljebb többet kell keresgélni. Ez a keresgélés a művészet fogyasztása” – mondja Dániel András író, illusztrátor, a Kufli-történetek szerzője. Ezt a hosszabb idézetet érdemes úgy is elolvasni, hogy a könyv, irodalom, művészet szó helyébe a mese szót illesztjük.