Nem hall, nem lát, nem beszél

Néhány évig gyűjtöttem a három majmot, nem mintha nem lett volna elég egy példány, hisz ha száz lenne belőle, akkor is ugyanarról szólnának, jelesül arról, hogy olyan világban élünk, éltünk akkoriban, az átkos utolsó éveiben, amikor gyakran érezhettük: jobb meg sem hallani, amit észre kéne vennünk, jobb nem is látni, amit alaposabban meg kellett volna néznünk, és jobb nem beszélni arról, amiről legszívesebben üvöltöznünk kellett volna.

Magától értetődött, hogy ezekkel a gyáva, megalkuvó majmokkal szembe akartunk menni, nem arra születtünk, hogy bedugjuk a fülünket, becsukjuk a szemünket és befogjuk a szánkat, vagy egy mindhármat jelentő mozdulattal homokba dugjuk a fejünket. Ez némi kockázattal járt, de hát az evolúciós fejlődésben nem azért léptünk előbbre, mondhatni új, egészen más útra, mint a majomnak maradt élőlények, hogy ne értsük meg: a kockázat vállalása az életünk részévé vált, egészen attól fogva, hogy két lábra álltunk, azon keresztül, hogy gondolkodni, majd beszélni kezdtünk, földet műveltünk és állatokat háziasítottunk, egészen addig, hogy valamikre vállalkoztunk, fölvállaltunk különféle, kockázattal járó dolgokat. Ez felelősséggel is járt: ha megláttunk valamit, nem hallgattuk el, kimondtuk, és attól kezdve vártuk, hogyan reagálnak rá azok, akikről szólt, akik miatt muszáj volt szólnunk. A 70-es és 80-as években puhultak a reakciók, előtte, az 50-es és 60-as években akár kőkemények is lehettek, voltak is. Elődeink minimum megüthették a bokájukat, rosszabb esetben betört fejjel élték túl, de tudták, hogy ezeket kockáztatják, így meg sem lepődtek, csak nyugtázták, hogy így megy ez minálunk, s föltételezték, hogy így is marad beláthatatlan ideig.

És akkor jött a rendszerváltásnak nevezett év, amikor okkal-joggal remélhettük, hogy valóban más, másmilyen lesz, a majmok elemelik az első lábukat a fülükről, a szemükről és szájukról, mernek majd hallani, nem félnek látni, észrevenni, és ha már ezeket bátran vállalják, akkor bátorkodnak szólni is. Ekkorra már, a vészesen terjedő AIDS miatt négy majom kuksolt egymás mellett. Ebben nem kis részem volt: egyik szövegemben beszéltem erről a negyedik majomról, és ausztráliai turném első napján, Sydney-be érkezve ajándékba kaptam az első, kézműves terméknek mondható „négyek bandáját”, hamarabb ért oda a „hírem”, a poénom, mint én magam. Mindezeket múltidézőként meséltem el, egyúttal azzal a céllal, hogy a jelenig juthassak el, amikor megvalósulni látszik ez a múltból eredeztethető majomparádé. Mi több: kétféleképp valósul meg!