Népsziget

Emberek mindenfelé. Az öböl partján, a fák közé kirakott asztalok körül, az út mellett, az épített dobogókon (színpad, javít ki színész barátom, minden emelvény, magaslat: színpad, de minimum pódium), a füvön, pokrócon, kisszéken, a betonon, a vasúti híd pillérjén lógva. Apró, nyurga gyerek áll meg a partra vezető lépcső tetején. Sarazzunk, ordítja, és engedélyt, de választ sem várva rohanni kezd a Duna felé. Amint leér, sarazni kezd. A folyamat egyszerre értelmetlen és lenyűgöző. Keni a sarat, tapodja, gyúrja vagy dobálja, csorgatja, összetúrja, kisimítja, a magyar nyelv gazdag igeállománya sem elég azt elmondani, hogy mi mindent lehet a sárral csinálni. Mire a szülei leérnek, a gyerek fejtetőig saras. A mű kész, mind lepihennek egy fa alatt.

Kicsit távolabb egy szűk nadrágos fiatalember érkezik, karcsúsított, világoskék inge betűrve feszül a felsőtestén, az éteri jólszabottság érzete lengi körül. Kezében laptoptáska, karján hanyagul átvetett zakó. Öt óra van, vége az irodai műszaknak. Csinos barna menyecske kíséri, szoknya, blúz, mosoly. Business casual. Caplatnak a porban a legközelebbi pult felé. Rozéfröccs jéggel, gondolom, vagy Aperol. A lépcső melletti pult előtt három összetolt asztalnál nagyobb társaság. Többen focimezben.