Petőfi halála

Petőfi már meghalt, nem emlékszik? Meghalt, hála Istennek. Az volt, Novák fiam, a magyar történelem utolsó nagy pillanata, ne felejtse el, valahogy el ne felejtse! – mondja Cseh Tamás és Csengey Dénes Mélyrepülés című monodrámájában a nagy költővel a jelenben azonosulni vágyó főhősnek egykori tanára. Novák persze fellázad mindazokkal szemben, amit ezek a mondatok sugallnak és elképzel egy másik sorsot Petőfinek, de erről majd máskor. Most a témánk Petőfi halála, mert július van, és 1849-ben ebben a hónapban látták és olvasták utoljára őt szerettei és ellenségei.

A Szörnyű idő… kezdetű vers nem csak mint utolsó Petőfi-vers érdekes. Alapja, háttere az egyre kilátástalanabb harc, ami a végítéletet hangban és képben is az olvasó elé hozza: villog a fél világ karja, elöl háború, hátul döghalál, az enyészet két kézzel arat – a költő szélsőségesen fogalmaz, az a dolga, mondhatjuk erre, Petőfi korában tulajdonképpen ez is volt az elvárás. Ami miatt a vers többé válik, mint puszta ember- és nemzetsirató, illetve prófétai jajszó, az az itt is megjelenő, a valóság elbeszélése iránti kiirthatatlan vágynak és az elbeszélés mindenekfelett való szükségességének megfogalmazása. Petőfi a négy versszakból kettőt szán a témának (szörnyű idő) és ugyanennyit annak, hogy mindezt, a szörnyű időt vajon 1. lesz-e, aki elmeséli; és 2. lesz-e, aki meghallgatja és elhiszi-befogadja. Azaz: költőnk két ütközet között, a maga és nemzete sorsát siratva is a közlésen és befogadáson, közvetve a „poézis hatalmán” (Kosztolányi) gondolkodik. 

Szörnyű idő...
(Mezőberény, 1849. július 6-17.)
Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mindegyre nő.
Talán az ég,
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.
És ott elől a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.
Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?
S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
zavart ész meséjének?