Privát mánia, kölcsönszenvedély

Kinn voltam a meccsen. Általában ott vagyok minden válogatott mérkőzésen úgy egyébként. Felkészülésin, selejtezőn – újabban Nemzetek Ligáján, Európa-bajnokságon. Jártam azon a ’99-es, moldávok elleni barátságos meccsen például, ahova diákként ingyen engedtek be, és ahol a förtelmesen gyenge játékkal elért döntetlenen felpaprikázódó közönség inkább a frissen szökött „Viszkis rabló” hol- és hogyléte felől érdeklődött az indokolatlan számban felvonult rohamrendőröktől, mintsem szurkolt volna. Meg számtalan olyanon, vesztesen és győztesen, amit még televízióban sem láttak sokan azok közül, akik ma a magyarság fokmérőjeként kérik számon a válogatottal való feltétel nélküli azonosulást (íme a profán miszticizmus!). Ma, amikor fut a szekér, amikor kötelező divat ezt tenni. Vicces. Ők bukkannak fel Fradi-meccsek VIP-szektorában, ők érzik szükségét, hogy beterítsék a közösségi médiát a stadionban készült fotóikkal, frissen vásárolt sáljukkal. És ők szegezik neki inkvizítorként másoknak a kérdést: hiszed-e Marco Rossit? Tombol az identitássznobéria, a magyarságverseny, a nemzeti kiszorítósdi. Én meg szeretném csak szeretni a focit, szeretni a csapatomat, nem „mi”-re és „ti”-re torzítva ezt is, mint annyi mást.

„Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.” Einsteinnek tulajdonítjuk a mondást, aztán tudja gólya: nálunk, ami vicces, annak Hofi, ami frappáns, annak Churchill a gazdája. Ilyen volt sokáig magyar szurkolónak lenni. Menni, újra meg újra bizakodni, számolgatni, körmöt rágni, átkozódni, aztán a selejtezősorozat felétől legyinteni, fogadkozni, elvermelni két–négy évre a vágy zsarátját. Mindig ugyanazt, ugyanúgy csinálni, és várni, hogy most már igazán más lesz. De ez nem őrültség, hanem kedves hóbort, privát szenvedély. S mint olyan: magánügy, nem hittétel. És nincs ez másképp a borral sem.