Az utóbbi évtizedekben soha nem látott csata zajlik a magyar flórában: az inváziós növényfajok úgy terjednek, mintha nem lenne holnap. És az őshonos növények számára nem is lesz holnap, ha nem térképezzük föl a betolakodók térhódítását, és nem tudunk ellenük hatásosan védekezni. Ezt a célt tűzték ki maguk elé a Szegedi Tudományegyetem geográfusai.
A legnagyobb problémát okozó inváziós növények mára annyira elterjedté váltak az országban, és sok zavart élőhelyen az egyeduralmat is átvették, hogy az emberek jelentős része azt gondolja róluk, hogy természetes részei a magyar növényvilágnak. Ilyen az akác, az aranyvessző, a bálványfa és társaik. Noha úton-útfélen lehet találkozni velük, az egész kontinensre vonatkozó felmérés még nem készült az elterjedésükről. Ehhez nyújt segítséget az Európai Unió statisztikai hivatalának LUCAS-adatbázisa, amelyhez mintavételi pontok sokaságán három évenként monitorozzák a helyre jellemző tájhasználatot és növényzeti borítást (vagyis, hogy épp művelik-e a területet, milyen a jellemző növényzet).
– A LUCAS-felmérések Európában több százezer ponton zajlanak, Magyarországra nagyjából ötezer pont esik. A kutatók háromévente minden pontot meglátogatnak és a négy égtáj felé fotókat készítenek a pontból. A fényképeket webes térképre töltik föl– mondta lapunknak Szilassi Péter, az SZTE Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszékének docense. – A fotók alapján képet alkothatunk arról, hogy az adott pontban hogyan változik a táj. E képeket böngészve döbbentünk meg azon, hogy rengeteg helyen tűntek fel az utóbbi években inváziós növények, ott is, ahol három évvel ezelőtt még nem voltak jelen.
A szegedi geográfusok ökológusokkal együtt kezdték szisztematikusan feldolgozni az adatokat. Három ökológushallgató (Soóky Anna, Frei Kata és Hábenczyus Alida), akik – feltételezésünk ellenére – nem a rövidebbet húzták, hanem Szilassi Péter szerint önként vállalkoztak, több hónapon keresztül összesen több mint százezer földfelszíni fényképfelvételt elemeztek. Hat invazív növényfajt (a fehér és a gyalogakácot, az aranyvesszőt, a selyemkórót, a bálványfát és az ezüstfát) azonosítottak a fotókon, majd az így nyert adatokat digitális térképre illesztették. A kialakított adatbázis lehetővé teszi, hogy a jövőben a képek időigényes és fárasztó átnézése helyett mesterséges intelligenciára alapozva, automatizált módszerrel történjen az özönnövények megjelenését igazoló fotók kiszűrése.
Itt lép be a térinformatika, ami az utóbbi évtizedekben jelentős változást hozott a földrajztudományban. A hagyományos, papír alapú térképeken ábrázolt földrajzi adatokhoz képest a digitális térképekre több adatréteget (például a talajtani, klimatikus, víztani viszonyokról árulkodó információkat) is rá lehet fektetni. Ezzel a módszerrel olyan összefüggésekre is rábukkanhatnak, amelyek térképillesztés nélkül sosem derültek volna ki.
A térinformatikai adatok arra is választ adhatnak, hogy mely földrajzi tényezők segítik a leginkább az invazív növények terjedését. Szilassi Péter felveti például, hogy néhány növény esetében az ökológiai hálózat is szerepet játszhat a térnyerésben. Az országos ökológiai hálózat kialakítása természetvédelmi céllal történt. Az ökológusok felismerték, hogy az egymástól elszigetelt, fragmentált élőhelyfoltok nem képesek biztosítani a megmaradt élővilág túlélését. E foltok, az (ökológiai magterületek) úgy működnek, mintha szigetek lennének, a bennük élő fajok többé már nem képesek szaporodási közösséget alkotni máshol élő fajtársaikkal. Emiatt a populációk leromlanak, nincs lehetőségük genetikai állományuk felfrissítésére, aminek egyenes következménye a kipusztulás.
Erre kínál megoldást az országos ökológiai hálózat rendszere, amelyben ökológiai folyosók kapcsolják össze egymással a különálló élőhelyfoltokat. Ezzel segítik az természetvédelmi szempontból értékes fajok terjedését, szaporodását, végső soron túlélését. Csakhogy felmerül, hogy e folyosók sok esetben legalább ilyen hasznosak az invazív fajok elterjesztésében is, amelyek gyakran potyautasként utaznak végig az ökológiai sztrádán.
– Vannak invazív fajok (például az aranyvessző), amelyek terjedését egyértelműen segíti az ökológiai hálózat, míg másoknál nincs ebben szerepe. Mindez felveti annak a lehetőségét, hogy e hálózat működését helyenként újra kell gondolni – érvel Szilassi Péter. – Az ökológiai szempontból jelentős fajok migrációját viszont segíteni kell, hiszen azok a magterületek, ahová az őshonos fajok visszaszorultak, nem nyújthatnak számukra örökre menedéket. Viszont kiemelten fontos cél az inváziós növények irtása az ökológiai folyosók területéről.
A térképezés fő célja, hogy rátaláljanak azokra a területekre, ahol a legsúlyosabb ez a probléma, és ahol a beavatkozás a legjobb hatást eredményezheti a teljes rendszer működésére. Kérdés, hogy lehetséges-e úgy beavatkozni, hogy azzal csak az inváziós fajok terjedését akadályozzuk, de ne tegyünk kárt a megvédeni kívánt őshonos növényekben. Ennek szinte egyetlen módja a szelektív mechanikai irtás lehet, de ez sem jelent mindig megoldást. Az invazívvá váló fajok éppen azért tudnak agresszíven terjedni, azért képesek elnyomni a korábban ott élő növényeket, mert az extrém körülményeket is jól viselik, képesek a túlélésre, a jég hátán is megélnek.
A kiirtott állomány sok esetben néhány éven belül újjáéled. E fajok gyakran tőről sarjadzanak, a tarackjaik több méter mélyre lehatolnak a földre, ahonnan praktikusan kiirthatatlanok. Felmerülhet a vegyszeres irtás is, de ettől a természetvédelem – érthető módon – nagyon ódzkodik. A gyomirtó szerek az őshonos fajokat is pusztítják, az emberi szervezetre is károsak lehetnek, illetve ökológiai alkalmazásuk a tudományos közösség számára is elfogadhatatlan. Nincs magától értetődő megoldás tehát, már csak azért sem, mert az inváziós növények terjedésének okai sem egységesek, és nem mindig egyértelműek.
– Napjainkban robbanásszerű változáson megy át a magyar flóra, amelynek hátterében egyszerre van jelen a klímaváltozás és az emberi tevékenység. Az utóbbi évtizedekben jelentősen visszaszorult a kaszálás és a legeltető állattartás. Pedig a gyepek őshonos növényei igényelték ezt a zavarást – mondja a geográfus.
A legeltetés pont akkora zavarást okoz az élőhelyen, ami megakadályozza, hogy bármely faj kiszorítsa a többit. Ha ezzel felhagynak (főként gazdasági megfontolásból), akkor az inváziós fajok térhódítása megállíthatatlanná válik. Bár e növények mostanában okoznak egyre súlyosabb problémát, nem jelenti azt, hogy minden esetben új elemei lennének a magyar flórának. A selyemkóró első magyarországi említése például a 18. századból származik. Az új fejlemény, hogy agresszív terjedésbe kezdtek.
– Ha egy idegenhonos faj több ezer éve itt élő őshonos növényeket szorít ki, akkor küzdeni kell ellene. Ha ugyanis az invázió sikeres lesz, akkor silány, homogén, ökológiai szempontból értéktelen állomány jön létre. A terület biodiverzitása csökken, így gyakorlatilag botanikai szemétdombbá válik – figyelmeztet Szilassi Péter. – Ha azt szeretnénk, hogy a jövő generációi ne csak botanikus kertekben ismerhessék meg a Kárpát-medence változatos őshonos növényvilágát, akkor tennünk kell a biológiai invázió ellen. Ennek első lépése a probléma országos léptékű térképezése
Ha egy faj válik dominánssá, és másnak nem hagy élőhelyet, az a teljes táplálkozási hálózatot befolyásolja, és gyökeresen átalakítja a több száz vagy több ezer éve létrejött tájat. Az invazív fajoktól az esetek többségében nem várhatók az őshonos növények ökoszisztéma-szolgáltatásai, tehát többé nem képesek betölteni ugyanazt a funkciót az élőhelyen. De károkozásuk ennél sokkal közvetlenebb is lehet az ember számára Vannak közöttük allergének, és olyanok is, amelyek az árvízvédelmi töltések között terjedve lassítják az árhullámok levonulását, növelik az árvízveszélyt.
A Tudomány rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a történelem érdekli, akkor Időgép rovatunkat érdemes figyelnie!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/46. számában jelent meg november 13-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/46. számban? Itt megnézheti!
