Szomorú sorstalanság

Mindig a kisembernek nevezett polgár aspektusából írok és beszélek, régi mániám, ilyen indíttatásból fogalmaztam meg minden monológom: hol részese voltam a sorsuknak, hol nem, ez mellékes volt, csak az számított, hogy teret kapjanak gondjaik, bajaik, ha kell, helyettük mondjam el, mi a bánatuk, meséljek sorsukról. Úgy tűnik, mostanság ismét sorsközösséggé alakult a kisemberek közössége, s ez akkor is igaz, ha tudjuk, vannak kormánybarát szegények, akik fájdalomcsillapító nélkül is tűrik az érzékelhető gondjaikat, s bőven vannak, akik vagy kitértek már kormánybarát hitükből, vagy mentesek a propaganda áldásmentes hatásától, és jól érzékelik: nemcsak előttük tátong a szakadék, de erősen kell kapaszkodniuk a szélén lévő fák gyökereibe, hogy bele ne zuhanjanak.

Írásaimat baráti köröm is olvassa, hol rövidebb, hol hosszabb reagálásokat kapok tőlük, minap épp egy hosszabbon időztem el kicsit. Miért is történt volna másképp, amikor azt olvastam, hogy „Lassan az albérletre, rezsire és a kajára (se) elég a pénzünk, a fizetésünk. Pedig 33–35 éve dolgozunk. Megállás nélkül. Minden diplománkat mi magunk fizettük, nem az állam, nem a szüleink, és közben dolgoztunk is, meg albérletben éltünk.”

Pár hónapig éltem albérletben, s volt rokonom, aki társbérletben, így hát ismerem a helyzetet, tudom, mit jelent mások mellett élni egy viszonylag különálló szobában, s azt is emlékeim közt őrzöm, amikor Szingár János pesti hajléktalannak sikerült egy padlástéri szobát kiharcolnom. Akkor értettem meg: ahhoz, hogy értelme legyen a munkánknak, hogy a fizetésünkből megvehessük odúnk kellékeit, asztalt, székeket, ágyat, szükség van négy falra, egy padlóra és egy mennyezetre, ha szűkösen is, de egy otthonra. Házaspár barátaim sorsa mélyen megérintett, érthető. Íme a folytatás:

A teljes cikket a Magyar Hang hetilap szeptember 8-án megjelent, 2023/36. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!