A konjunktúra bőséges évei elmúltak: a Matolcsy György unortodox gazdaságpolitikájának bukása nyomán elszabadult infláció olyan fokú megélhetési gondokkal sújtja a magyarokat, amilyenekre a Fidesz 2010-es országfoglalása óta nem volt példa. Ebben a nehéz anyagi helyzetben a naiv tévénéző együttérző, szociálisan érzékeny szellemiséget várna el Mészáros Lőrinc TV2-jének szerkesztőitől. Amit a magyarok ehelyett kapnak, az még a Viasat3 tenyérbe mászó veretését, a Feleségek luxuskivitelben című trashreality élményét is alulmúló szociális izgatás: a Kőgazdag fiatalok nézői hétköznap esténként nyolc dúsgazdag kölyök fényűző életébe pillanthatnak be – persze csak ha bírják idegekkel.
Kata nem számolja a pénzt, ezért soha nem tudja, mennyit költött éppen. Bevallása szerint rajong a plasztikázásért, szinte nincs olyan testrésze, amit nem szabatott még át. Egyenesen Dubajba vezet az útja, ha úgy látja, hogy valami nem tökéletes rajta, egy húszmillió forintnál olcsóbb autó pedig olyan érzést kelt benne, mintha egy traktorban ülne. Az első kérdés, ami erről a szemérmetlen jóléti bujtogatásról az egyszeri magyar értelmiségi eszébe jut: a rendszer kommunikációs döntéshozói hogy merészelik ezt? A közvetlenül ezután felvetődő kérdés pedig: van-e olyasmi, amit nem tehetnek meg büntetlenül? A jelenség magyarázata pedig alighanem éppen ez: ők sem tudják, hogy létezik-e bármi, amit ne követhetnének el következmények nélkül, úgyhogy ettől a műsortól várják, hogy kiderítse. A Kőgazdag fiatalokhoz nyilván kormányzati mérések sora tartozik: tényleges célja a hazai jobbágytársadalom tűrőképességének tesztelése – egy évvel az önkormányzati és EP-választás előtt viszonylag biztonságosan kideríthető, hogy a magyarok az arcátlan Katára lesznek-e dühösek aljas és nemtelen hergeléséért, vagy a sérelem a tévétársaság névleges gazdájára, Mészáros Lőrincre, netán a nemzetitőke-felhalmozás formátumtulajdonosára, Orbán Viktorra is visszaég-e. A rogáni kommunikációra vonatkozó jelek pedig egyelőre kielégítőnek tűnnek: a magyarok nagy többsége nem az értelmiség kulturális referenciájával tekint a Kőgazdag fiatalok irritáló hencegésére, úgyhogy készséggel megbotránkozik Kata viselkedését látva, de nem érzi úgy, hogy joga van olyan nagy hatalmú emberekre neheztelni, mint Mészáros Lőrinc, Rogán Antal vagy Orbán Viktor. Az elit persze soha nem tudhatja biztosan, meddig feszítheti a húrt – az efféle műsorok funkciója, hogy a társadalmi feszültség mértékéről az ország urainak jelt adjanak.
A huszonhat éves Aleksandra hatéves volt, amikor a szüleivel Magyarországra költözött. Fontosnak érzi, hogy a párja legalább vele egy szinten lévő, sikeres, gazdag férfi legyen. Azt vallja, hogy minél idősebb, annál jobb. Akár nyolcvanéves férfival is szívesen együtt lenne. Semmi kétség: Aleksandra vallomása olyannyira keresztény identitást tár fel, hogy azt hallva Erdő Péter esztergomi érsek is kapásból a füstölőjéért nyúlna. Mennyit ér a zsinóros mente, ha kilóg alóla a Gucci-mintás pénzesproliság? Mennyit ér a szabadságharcos gesztusokkal demonstrált rezsiharc, ha a kisembernek csak Mészáros Lőrinc tévécsatornájára kell kapcsolnia, hogy másodrendűnek érezze magát a saját hazájában? Mennyit ér a kurucos dacban megforgatott plebejus identitás, ha semmirekellő lotyók aranyásása képezi a fedezetét?
Nem lehet kétséges, hogy a nemzeti szellemben elkeresztelt PSG Ogli szavai az önfeledt hazafiság érzetét keltik a csonka Magyarország határain innen és túl. „Végre meg tudom mutatni, hogyan élek. A napjaimat kondi, szoli, fodrász, vásárlás, étterembe járás és a bulik töltik ki. Utazni is szeretek, és mindig van hölgytársaságom. A lányok maguktól jelentkeznek, én pedig kiválasztom a legmegfelelőbbet, akinek állom mindenét, neki csak jönnie és szórakoztatnia kell. Fiatal vagyok a kötöttségekhez.” Kíváncsian várom a nemzet tesztoszteronszintjét őrző Bayer Zsolt véleményét PSG Ogliról, arról a szerkesztőről, aki képernyőre engedte, meg arról a tulajdonosról, akinek a televíziójában ez a fajta mocsokság előfordulhat. „Nem lenne jobb hely a világ, ha az ilyenek meg sem születtek volna, vagy ha erről már lekéstünk, legalább meghalnának? Milyen mélyen kellene beásni az efféle rohadékokat az orgoványi erdő talajába, hogy a magyarság végre megszabaduljon tőlük?” Mivel magyarázza Bayer Zsolt ennek a szennynek a felbugyogását egy annyira nemzeti elkötelezettségű csatornából, mint a TV2? Ha végre nem az Egyesült Államok, hanem Oroszország diktálná a világrendet, vajon Mészáros Lőrinc is bátrabb lehetne, és véget vetne ennek a gyalázatnak?
Dulin Mettának eszébe sem jut véka alá rejteni megvetését mindaz iránt, amit Orbán Viktor rendszerint a munka világának nevez. „Nem szeretek és nem is akarok dolgozni. Élvezni szeretem az életet. Amint beköszönt a hideg, elrepülök valami melegebb éghajlatra. Édesanyámnál huszonnégy évvel idősebb volt az apám, és nekem is az idősebb, tapasztaltabb férfiak jönnek be. Az ötvenes korosztálytól felfelé nézelődőm, és elvárás, hogy gazdagabb legyen nálam.” A műsorban Metta az alábbi szavakkal fegyelmezi meg a gyanútlanul porszívózó takarítónőt: „ne borítsd fel a csizmámat, mert szerintem többe került, mint a te féléves fizetésed”. Legyen minden magyar számára világos, hogy amelyikük a legaljasabb embertelenséget és a legordítóbb méltánytalanságot akár csak egyetlen szóval is sérelmezni merészeli, az a bolsevik terror arkangyala, Szamuely Tiborok és Kun Bélák örököse. Szinte fülsiketítő a kussolás, ami a vagyoni kiváltságaikkal hencegő Metták és Oglik társadalomrombolását jobboldalszerte övezi. A máskor olyan könnyen felháborodó sajtólakájoknak a jelek szerint nincs megengedve, hogy Orbán Viktor malacperselyének televízióját bírálattal illessék – pedig ők mindig hazafiasan kimondják azt, ami a szívüket nyomja, legyen szó akár Soros György gazemberségéről, akár az RTL műsorkínálatáról, de ha azt követelte a nemzeti érdek, olyan hatalmas és befolyásos közszereplőkbe is kőkemény tökökkel álltak bele, mint a kiskorú Nagy Blanka és Pankotai Lili. A bátorságukat Rózsa Sándor is megirigyelte volna.
Szandinak már öt orrplasztikája volt, bevallása szerint mindenét megműttette már, legbüszkébb a szemére, ami az egyetlen természetes testrésze, az implantátumok iránti szenvedélyéről pedig úgy vall, hogy „a szilikon számomra olyan, mint az oxigén: kell és igénylem”. Csabi az autók szerelmese, és akkora arccal vallja meg a maga burzsoá felsőbbrendűségét, hogy az egyszeri magyar autósnak egy életre elmenjen a kedve attól az országtól, amelynek a Csabi-félék írják a kulturális normáit: „nem mernek mellém állni a pirosnál, mert olyan gyors a verdám”. Csabi kedvtelését osztja a tizenkilenc éves Aurél, aki rajongója az amerikai kocsiknak, és az alábbi szavakkal vall szenvedélyéről. „Havi félmilliót költök benzinre, miután huszonöt litert fogyaszt a gép. Tizenhét évesen, átlagos autóban tanultam vezetni. Most Mustangom van. A társadalom szövetét felbomlasztani szánt »csapat« ételkritikusát Filip személyesíti meg, akinek mindig valami baja van az ételekkel, de ugyan ki venné a bőrt a pofájára, hogy bírálni merje az igényességéért. „Gourmet vagyok, topséfek, szakácsok jönnek számításba nálam.” Ami pedig igazán döbbenetes, hogy a fenti irritációt a TV2 bulvárszerte szalagcímekkel hirdeti, ajánlóblokkról ajánlóblokkra tolja a megtakarításaikat kuporgató magyarok arcába. Ha a magyarságban akármekkora hajlam van az elitjük elleni lázongásra, az most bukjon ki belőlük, amikor még három és fél év van a következő országgyűlési választásig: ha korrigálni kell akár a kommunikáción, akár a politikán, bőven van még rá idő – de ha a magyar emberekből végleg kiveszett az ellenállás képessége, akkor igen nagy hiba lenne visszafogni a luxus élvezetét, és demonstrálását holmi nyomorult, hajlott hátú jobbágyok kedvét keresve.
Madách Imre színművének, Az ember tragédiájának római színe feslettségével, míg annak bizánci színe fanatizmusával kelt azonosulhatatlan viszolygást. Mit érezzen hát az egyszeri magyar az iránt a rendszer iránt, amelyik a római szín öklendetes romlottságát a bizánci szín őrjöngő megszállottságával leplezi? Erre az élményre az egészséges szervezet a Bizottság tánczenekar halhatatlan imperatívuszával felel: köpni kell!
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/38. számában jelent meg szeptember 22-én.