Sokak szerint Balog Zoltánnak éppen úgy el kellene tűnnie a református egyház vezetéséből és a közéletből, mint ahogy lemondott Novák Katalin az államfői tisztségről vagy Varga Judit a biztosra vehető európai parlamenti helyről. De vannak, akik nem tudnak időben és méltósággal távozni. A püspök úr például távozás helyett mindenféle magyarázatokkal áll elő: egyszer azt mondja, hogy ő csak tanácsokat adott, úgyhogy nem terheli felelősség, másszor azt hangoztatja, hogy továbbra is hisz (a három egybehangzóan elmarasztaló bírósági ítélet ellenére) K. Endre ártatlanságában, megint máskor arról prédikál, hogy a bűn bocsánatot érdemel. Legutóbb pedig bejelentette, hogy meglátogatja valamennyi egyházmegyét, megbeszélendő a közelmúlt történéseit, illetve maga is aláírta azt körlevelet, amiben az egyház vezetése Istenhez fohászkodik, hogy a Dunamelléki Egyházkerületnél jó döntés szülessen a püspöki széket illetően.
Hogy a püspök úr nem távozik önként a rivaldafényből, annak több oka is lehet. Például: ma már nincs olyan erős megfelelési kényszere, mint az aktív politikusoknak. Vagy: a két hölgynél kevésbé lojális ahhoz-azokhoz, aki-akik a kegyelmi döntés mögött valójában álltak. Vagy: gyorsan beleszokott a magas méltósághoz járó jóba, és esze ágában sincs ismét egyszerű papként szolgálni az Urat. Vagy: ezek bármely kombinációja.
Az mindenesetre látszik, hogy foggal-körömmel ragaszkodik legalább a püspöki stallumhoz, annak ellenére is, hogy néhány fideszes megmondóember neki címzett kirohanásaiból sejthetné, hogy személye már inkább terhes, semmint kedves a hatalomnak. Ráadásul egyházán belül is sokan – rangjabéliek és egyszerű hívők egyaránt – elvárták-elvárnák, hogy távozzon, politikai múltjával és botrányos jelenével egyetemben. Ő azonban éppen hogy nem megkíméli, hanem belerángatja a reformátusokat a pedofiltámogató fickó gyalázatos kegyelmi ügyébe, amikor azt szajkózza, hogy a – természetesen a balosok által szított – népharag nem is az ő személye, hanem a felekezet ellen irányul. Nos, ez nyilvánvaló marhaság, még akkor is, ha persze sokan vannak, akiknek – érthető módon – nem tetszik, hogy a két legnagyobb történelmi egyház a hatalom zsoldjába szegődött.
Van persze, aki kiáll Balog püspök mellett, de ő is csak a korábbi haszonszerzésben lát némi okot és indokot: „ha jó volt akkor, amikor támogatásokat szerzett, akkor legyen jó a most is”. Elvi álláspontnak aligha mondható.
Egyébként, mint azt több médium is feltárta, a Fidesz 2010-es hatalomra kerülését követő évtizedben a református egyház nyolc állami ingatlant kapott, majd amikor Balog Zoltán dicsőségesnek aligha mondható miniszterkedése után előbb püspök, majd zsinati elnök lett, akkor bő két év alatt negyvenkilencet... Hm, a különbség meglehetősen szembeötlő. De persze ez sem bizonyít semmit: a kormány bármikor mondhatja, hogy Balog úr mindig is kényesen ügyelt személyes és szervezeti függetlenségére, mindig is maximálisan szem előtt tartotta az állam és az egyház különválasztásának követelményét. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az átadott 49 ingatlan! Hiszen ha tényleg lett volna bármiféle összefonódás, például ha Balog lett volna Orbán Viktor lelkésze és barátja, majd minisztere, vagy ha netán ő lett volna Novák Katalin mentora és lelki vezetője, akkor az ingyen átadott ingatlanok száma lehetne jóval nagyobb is. Mint mondjuk a katolikusoké, ami száz felett van.
Mindez – még ha nem is lenne igaz – jól hangzana valamely kormányzati forrásból, sőt további elhatárolódást is jelezne a kabinet részéről. Ugyanez a terelés persze nagyon nem felelne meg Balog lelkésznek, akinek egyházon belüli ereje és vonzereje – a kívülálló számára nagyon úgy tűnik – kifejezetten politikai kapcsolataiban rejlik. De mi lesz vele, ha a hatalom nem kér többé ebből a barátságból?
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját