A városban, ahová vezet a végzet, a főutcán néhány terasz mellett szinte kizárólag bankok, biztosítók, végrehajtók.
Hegyi Zoltán
Hősök jutnak eszembe, én hőseim. Onnan, hogy az egyikük meghalt a napokban.
Ki a bolondabb, az önfelszámoló világ számlálóbiztosai, vagy azok, akikre rámondják ők, hogy bolond? És ki és mi a normális?
Masszőr megvan, szakács grátiszban, szabadon írok, énekelek és szeretek, és még autófényező is lehetek, ha akarok.
És akkor az az ember előhúzta azt a lopott könyvet a tengerészzsákjából, és átnyújtotta az asztal fölött, kikerülve sajtokat, poharakat és késeket.
Azt mutatom, sugallom, a testem arról beszél dadogva, hogy nem érint meg különösebben ez az egész, hiszen csak egy nyomorult fotó, na és aztán.
Ámde az öröm mint mindig, ezúttal is legyőzi a fájdalmat, hiszen megjött a gólya, ezer nagyobb bajt és veszélyt legyőzve.
Szép burkolat a kockakő, szeretem, sajnáltam, amikor sorra felszedették a modernizáció hamis prófétái, és mindent beterített az aszfalt, hogy aztán néhol megrepedezzen és új élet üsse fel a fejét.
Minden és mindenki elmúlik, így lett kitalálva. Még a hódító Nagy Sándor sem lett végül halhatatlan, pedig szilárd meggyőződése volt, hogy majd úgy alakul.
Haladéktalanul meg kellene szerveznem nyárra egy éjszakai piacot. Természetesen egy vidéki városban, mert a fővárosban minden van.
A kasszába nem nyúlunk, ez alap. Ha igen, akkor beteszünk. Holott ott van, az orrunk előtt, a fiókban, mondjuk, mint nálunk a piacon.
A világ és az élet egy nagy csalafinta kör, erre jutottam újra. És arra, hogy ha Amerika ott toporzékol a bakancslistán, akkor Kuba is.